SZATMÁRI JUDIT

  „Az álladalmi tisztviselői kar kiegészítő része” - avagy lelkész és hatóság az 1850-es években

A magyarországi protestáns egyházak történetének nehéz korszaka volt a szabadságharc leverését követő évtized. A birodalmi egység megteremtésére törekvő, központosító bécsi kormányzat szemében a gyanús, forradalmi szelleműnek tartott protestánsok “korlátlan” autonómiája a sürgősen eltörlendők listájára került. A Magyarországon berendezkedő önkényuralmi rendszer első intézkedései közé tartozott az a Haynau-féle rendelet (1850. febr. 10.), mely a református és evangélikus egyházak önkormányzatát, egyelőre ideiglenes hatállyal az ostromállapot idejére, felfüggesztette. [1] Eszerint csak előzetes engedéllyel, a hatóság képviselőjének jelenlétében lehetett bármilyen szintű gyűlést tartani az egyházközségtől az egyházkerületig. Az új szabályozás megszüntette az egyháziak (lelkészek) és világiak egyenlő képviseletét, a gondnokok működése hivatalosan véget ért. Bár csak az ostromállapot idejére szólt a rendelet, csekély változtatással 1854 után is hatályban maradt egészen a protestáns pátens 1859. szeptember elsejei kiadásáig. A protestáns-ügy megoldása a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban megszületett több tervezet ellenére sem bizonyult egyszerű feladatnak. Amint a korszak névadója, Bach belügyminiszter megjegyezte: Magyarországon a protestantizmus hatalom, született ellenzék s ezt a mélyen gyökerező, erős, öreg fát nem lehet egyetlen fejszecsapással kidönteni. [2] Ez a tíz éves periódus valóban bebizonyította, hogy a magyarországi protestáns egyházak a sokféle belső feszültség ellenére képesek ellenállni a döntő fejszecsapásnak, a protestáns pátensnek. A pátens-ügy alapkérdése az volt, hogy kinek van joga az egyház belső életét, szervezeti felépítését meghatározni, ki hozza az egyházi törvényeket? A zsinat, vagy - mint eddig soha nem történt - az uralkodó, illetve minisztériuma kezében van a döntés? A pátens-harccal, a kormány korábbi terveivel több monográfia [3] behatóan foglalkozott, jelen dolgozat a református egyházon belül azokat a mindennapi problémákat próbálja felvázolni, amelyek az eddig önálló egyház és a mind nagyobb mértékű ellenőrzésre törekvő államhatalom között feszültek. Azokat a "koronaalakító metszéseket", melyeket a kormányzat a helyi hatóságok közreműködésével tett, hogy jobban átlátható legyen az egyház és szolgáinak működése és így adminisztratív célokra felhasználhassa.

Az új rendszerben a protestáns egyházakra a kormányhatóságokat támogató, segítő szerepkör hárult. A polgári államban oly fontos oktatás, de a lakosság nyilvántartása is az anyakönyvezés révén az egyház kezében volt. A kormány alapvető feladatot látott abban, hogy célszerűbbé, egyben jobban ellenőrizhetővé tegye ezeknek a feladatoknak az ellátását. A cél a polgári közigazgatás megteremtése, de egyúttal minden lehetséges forradalmi, vagy esetleg azzá válható elem törlése. [4] A protestánsok megzabolázását e két szempont vezérelte: korszerűsíteni, koordinálni a protestáns egyházakat és szoros állami felügyelet alá vonni őket, az örökös ellenzékieket. Az egyházi tisztségviselőknek, lelkészeknek, iskolatanítóknak az állami tisztviselői kar kiegészítő részének szerepét szánta a kormány.

Az új bürokrácia ontotta magából a német nyelvű rendeleteket, [5] ahogyan Révész Imre a korszakra visszatekintve megjegyezte: "Általában légió volt az autonómiával ellenkező rendeletek neve." [6] A világi hatóság hirdetményei, mint egy 1852-es rendelet kimondta, egyházi úton jutottak el a lelkészekhez. (A protestáns pátens kiadása után több lelkész arra hivatkozva tagadta meg annak kihirdetését, hogy azt nem az esperestől, hanem a szolgabírótól kapta.) Az egyházi hivatalos út betartása azt jelentette, hogy a szuperintendensekhez érkeztek a rendeletek, utasítások vagy egyéb hirdetmények, nekik kellett azt az espereseknek továbbítani, az esperesek pedig a lelkészeknek. Ugyanakkor a megtett intézkedésről választ is kellett adniuk a megfelelő helytartósági osztálynak vagy osztályoknak - mivel az ország közigazgatási és egyházi kerületi felosztása nem egyezett, egy szuperintendencia több polgári kerülethez is tartozott. A megnövekedett állami elvárások teljesítésének felelőssége egyedül a szuperintendensre hárult, aki mellett már nem állt (hivatalosan) főgondnok s intézkedéseiknek nem adott törvényes alapot az egyházkerületi közgyűlés. Az egy személyes vezetés abban a tekintetben is igaz volt, hogy a "püspöki hivatalok" a szuperintendens személyén kívül jó, ha egy káplánból álltak. Nagy Mihály dunántúli szuperintendens arról panaszkodott, hogy teljesen egyedül viszi hivatalát "mint lajstromozó, fogalmazó s többnyire mint írnok is". [7] Csak 1856-ban kapott olyan írnokot, aki németül is tudott. A legkisebb, legnéptelenebb, legszegényebb egyházkerületben nemhogy írnokokat, jegyzőkönyvvezetőket, expeditorokat stb. tartani nincs elég eszköz, de még írószerekre sem kapott pótsegélyt, pedig húszannyi kell, mint korábban - írta Nagy Mihály hivataltársának, Apostol Pálnak Miskolcra. [8] Jóllehet a felelősség intézkedéseikért a szuperintendensek vállán nyugodott, hasznos segítőkre - ha nem is mindent pártolókra - találtak a főiskolai tanári karban. Így például a tiszáninneni egyházkerületben Apostol Pál szuperintendens és Zsarnay Lajos sárospataki professzor között igen sűrű levélváltás folyt, számos hivatalos beadvány német fordítását Zsarnay végezte el.

A rendeletek, előírások, hirdetmények egyéb "népboldogító utasítások" [9] végrehajtása egyházközségi szinten a lelkészre hárult. Voltak közöttük olyanok, melyek végrehajtását szigorúan ellenőrizte a hatóság, mások a közzététendők kategóriájába sorolhatóak. Az utóbbiak közül felsorolásszerűen csak néhányat említve: a Haydn melódiája szerint készült néphimnusz énekeltetéséről, bölcsődék felállításáról, az iskolákban adott túl sok házifeladatról, a tanulókkal való embertelen bánásmódról, iskolafelügyelők beállításáról, méhtenyésztés ajánlása az iskolatanítóknak, tagosításkor papok, tanítók földbirtokbeli javadalmazása felől gondoskodjanak, az iskolakerti gyümölcsös jó karban tartassék, a Trattner Károly nyomdájában kinyomtatott Hármas kis tükör, mint korszerűtlen könyv többé nem használható, a szegény tanulóknak ingyen könyvek ajánltatnak, stb. [10] E sok újfajta rendelet közül a modern méhtenyésztés népszerűsítését kívánóról jegyezte meg Terhes Sámuel gömöri esperes, hogy sokkal több jót tett volna a kormányzat, ha meghagyja a papok, tanítók dohánytermesztését. [11] A kormány jóakaratú szándékához az is hozzátartozott, hogy nemcsak javasolta a méhészetet, de utána éves kimutatásokat is kellett készíteni az espereseknek, hol mennyi kas, mennyi hasznot hoz – mintha a sok iskolai, népmozgalmi s egyéb táblázat kitöltése nem adott volna eddig is elég munkát nekik: "nekem mint lelkipásztornak, esperesnek irkálnom [t.i. méhészeti kimutatást], bizony nem igen üdvös s gyönyörködtető foglalkozás" [12] Különösebb eredményről a méhészetben a tiszáninneni egyházkerület egyik esperese sem számolhatott be, az alsózempléni traktusnak csak három járásában, ott is "igen vékonyan dívott", [13] Tornában a nagy szegénység miatt még egy kas méhet sem tudtak a tanítók beszerezni. [14] Az eredménytelen próbálkozás láttán sóhajtott fel Terhes esperes: "Áldja meg az Isten a kormányt, ha a szegény tanítókat a méhészet által valóban segíteni akarja, de nem gondolom, hogy célját ezáltal elérné, inkább lehetne rajtok segíteni, kis kertecskéjükben tíz húsz ölnyi földet engedne dohányt termeszteni, bár bizonyos mennyiségű adóért, mert azóta különösen szegények a gömöri isk. tanítók, mióta egy mázsa dohánkát nem termeszthetnek." [15]

A népboldogító utasítások végrehajtásának elősegítésén túl azonban a lelkészeknek voltak az állam szempontjából elsőrendűen fontos feladatai is, így a lakossági nyilvántartások pontos vezetése. A lelkész az anyakönyveket az új forma szerint volt köteles kitölteni, évente "népmozgalmi tabellákat" (a népesség éves változásáról statisztikai összeállítás) kellett készítenie. Ugyanakkor az igazságszolgáltatás által kért anyakönyvi kivonatokat, mint hivatalos kiadványokat a lelkészek kötelesek voltak díjmentesen kiállítani, ami "sok időt és jövedelmük egy részét rabolta el tőlük". [16] Ellenben arra nagyon ügyelt a hatóság, hogy maga nehogy károsodjon, a halálesetek bejelentésének havonkénti kötelezettsége az örökösödési illeték naprakész számontartását tette lehetővé. (Egy ideig érvényben volt az a rendelet, mely a bejelentést minden esetben azonnal írta elő.) Az anyakönyvvezetés nemcsak a hatóság és lelkész, de lelkész és hívei közötti ellentétre is alkalmat szolgáltatott. A hadköteles férfilakosság nyilvántartása szintén a papok által benyújtott, újoncozási célra szolgáló anyakönyvi kivonatok által történt. A gömöri egyházmegyében jegyezték fel, hogy a szülők nem egyszer kérték, a lelkész ne adja ki fiuk anyakönyvi kivonatát, vagy más névvel nyújtsa be. A lelkész, mást nem tehetvén, visszautasította az ilyen kéréseket, s az apa "indulattal s rejtett bosszúvággyal távozott el a paplakból". Pedig a vármegyén őrzött "másoderedeti" példányokból éppoly pontosan össze lehetett volna állítani a névsorokat, s nem kellett volna a pap és hívei között viszályt szítani. [17] A házasodás korhoz kötése szintén nem a békességet szolgálta a gyülekezetekben. Az egyik rendelet szerint a reformátusok "állítólag 14 éves gyerkőcöket 12 éves leánykákkal házasítanak", ezért ismét megparancsolta az 1812-es és 1815-ös helytartótanácsi rendeleteknek kihirdetését, melyek tiltották a "kifejletlen egyének" házasságát. [18] Polgár Mihály szuperintendens erre a "gyanúsításra" azt felelte, hogy egyházkerületében a Geleji-Katona kánonok szerint a 18 éven felüli férfiakat és a 14 éven felüli leányokat bocsátják házasságra. A katonakötelesek - a 22 éven aluliak - házasodási tilalma hatására "a balkézi házasságoknak egy új neme fejlődött ki az erkölcsök hátrányára s minden jók botrányára": a vadházasság. [19] A gömöri egyházmegyében nyolcvan vadházasságot számoltak össze. Volt eset, amikor a szabadságos katona megkérte szeretőjét és kérő, kiadó, tanúk jelenlétében egybekeltek s megtartották a lakodalmat. Így tanítsák a népet erkölcsi javulásra, ha a hatóság mindezt elnézi, csak arra van gondja, hogy az adó minden nemét pontosan behajtsa - sóhajtott fel gömöri egyházmegye jegyzője. [20] A nép erkölcseinek lazulását látta a zsipi lelkész abban (szintén gömöri egyházmegye), hogy kis birtokán napirenden voltak a lopások: "e tíz év alatt egy lovam, egy tehenem, 6 sertésem, 42 lúd, 12 köböl búzámtól - mert kamarámat is fölverték - fosztattam meg; rétemnek hasznát ritka években vehettem a csatangolások miatt." [21] A tolnai egyházmegyében sem volt jobb a közbiztonság, számolt be róla Ötvös esperes: Kajdócs valósággal Sodoma és rablófészek. A népesség száma 900 alatt van - csak 30 katolikus -, mégis "hetenként tízen és többen vitetnek közülök börtönökbe." [22] Nagy Sámuel solti esperes megírta Polgár szuperintendensnek, hogy nem viszi be Kecskemétre az egyházmegye adományait, mert az csak a rablók erszényét gazdagítaná: "Kecskemétre pénzt vinni az itteni pusztákon igen veszélyes feladat, s ezt részemről semmi árért magamra nem vállalnám." [23] Pedig a nép erkölcseinek javítását azzal is próbálta elérni a hatóság, hogy elrendelte: a lelkészek kellően világosítsák fel hallgatóikat az új büntetőtörvénykönyvben szereplő különböző vétségekről és kihágásokról. Polgár szuperintendens körlevelében felhívta a lelkészek figyelmét, hogy - nem a szószékből, de a templomon kívül - ismertessék a megfelelő paragrafusokat. [24] Az ilyen intézkedések azonban nem segíthettek ott, ahol "a kegyelet meg van rendítve minden irányban, a függés a törvények tisztelete üres szó, melynek az új korszak elvette jelentését. Önkény uralkodik felül, s annak magvai hulltak el s csíráztak ki a nép legalsó rétegében." [25]

Míg 1848-ban a protestáns egyházak végre megtapasztalhatták a többi felekezettel való teljes egyenjogúságot, az 1848:20. tv. biztosította a bevett vallások teljes egyenlőségét és viszonosságát, most ismét feléledni látták a katolikus hegemóniát. A napi sérelmek sokféleségébe beletartozott a protestáns egyházak hátrányos megkülönböztetése a katolikussal szemben. [26] Az 1848-ban kimondott, de az olmützi oktrojált alkotmányban is szereplő felekezeti egyenjogúság a gyakorlatban sokszor csorbát szenvedett. A gyülekezési, egyesülési jogukban korlátozott protestánsok csak keserűséggel gondolhattak az e téren szabadon mozgó katolikusokra. Protestáns egyházi gyűlés elképzelhetetlen volt a hatóság képviselőjének jelenléte nélkül, akinek jelenléte biztosította, hogy az előírt tárgytól nehogy a "haszontalan vitatkozások heterogén terére" [27] tévedjenek. 1817 óta gyakorlatban volt az egyházkerületi gyűlési jegyzőkönyvek beküldése a Helytartótanácsnak, ezt továbbra is megkövetelték, de a protokollumon túl a biztos jelentése garantálta, hogy a gyűlés valóban rendben zajlott le. Hiába tiltakoztak felirataikban a szuperintendenciák több ízben, hogy ez az intézkedés az egyházat egyesületi szintre süllyeszti le. [28] Hiába sérelmezte a biztos jelenlétét Polgár Mihály dunamelléki szuperintendens Geringer helytartósági főnök előtt harminckét éves hivatali pályája tapasztalataira hivatkozva: "soha hitrokonim gyűléseiben olyan beszédek, annyival inkább vitatkozások nem történtek, melyeket a legkajánabb irigység is politicaiaknak, status vagy dynastia ellen intézetteknek mondhatna." [29] A tiltakozások mind kudarcot vallottak, mivel Bécsben megingathatatlan ténynek tartották, hogy a népes protestáns egyházi gyűlések tulajdonképpen politikaiak voltak. A Haynau-féle rendelet nyíltan kimondta bevezetésében, hogy egyes egyházi elöljárók hivatali hatalmukkal visszaélve azt pártcélokra használták fel. [30] A szorosan ellenőrzött protestáns gyűlésekkel szemben, a katolikus egyház - a magas klérus dinasztiahűségére támaszkodva - nem esett ilyen korlátozások alá. A kettős mércét abban is láthatták az "egyesületi szintre süllyesztett" protestáns egyházak, hogy még egyesületalapítási szándékuk is zátonyra futott. 1856-ban a Török Pál, Székács József, Bauhofer György fővárosi lelkészek körül szerveződő protestáns csoport - megelőzendő a Róma és Bécs közötti konkordátum következményeként várható katolikus térhódítást - jótékony célú egyesület megalakítását tűzte ki célul. A tervezett Szentháromság egyesület olyan jótékony és hasznos könyveket, folyóiratokat adott volna ki, melyek a keresztyén hitet és erkölcsöt erősítik, valamint népnevelő funkciót is betölteltenek. Az engedély minél biztosabb megnyerése érdekében a néhány éve megalapított katolikus Szent István egyesület alapszabályát vették mintának, ám az azonos cél, felépítés stb. ellenére elutasították kérésüket. [31] A felekezetek együttélését szabályozó utasítások közül több teljesen megegyezett a Helytartótanács 1848 előtti rosszemlékű rendeleteivel. Ismét tiltották a protestánsoknak a püspöki címmel élést, a katolikus gyermekeket, mint rájuk nézve veszedelmes helyről, kitiltották a protestáns iskolákból, szabályozták a katolikus ünnepek megtartásának módját stb. Bár a vegyes lakosságú falvakban a katolikus ünnepeken csak a zajos munkát tiltották a protestánsoknak, a helyi hatóság nem egyszer ennél többet követelt. [32] Ilyen hatósági túlkapás volt pl. az, amikor a tisztán református Bátkán (gömöri egyházmegye) a lutheránus szolgabíró csendőrrel zavartatta haza és büntetéssel fenyegette Úrnapján a mezőn dolgozókat. [33] A vegyes házasságok, az ilyen házasságokból származó gyermekek vallása, az áttérések terén ismét tapasztalhatták a protestánsok, hogy az állam a katolikus egyházat támogatja. Azzal gyanúsították a protestáns lelkészeket, hogy szándékosan nem tartják be a törvényeket és "a katolikus hittől való elszakadást" segítik elő. Olyan katolikusokat is felvesznek egyháztagoknak, akik nem tudják igazolni, hogy az 1844:3. törvény szerint plébánosuknak kétszer bejelentették áttérési szándékukat. Úrvacsorához engednek tizennyolc éven aluli katolikusokat, megkeresztelnek katolikusnak számító gyermekeket. Olyan házasulandókat is megesketnek, akiktől ezt a katolikus templomban megtagadták stb. [34] Ilyen előzmények után az 1855-ben Róma és Bécs között megkötött konkordátum, jóllehet csak a katolikus egyházról szólt s más felekezetet nem említett, jogosan növelte a protestáns félelmeket a katolikus hegemóniától. [35] A konkordátum életbelépését követő rendelkezések azonban nemcsak a protestánsokat, hanem sok katolikust is felháborítottak. 1856 eléjén pl. egy rendelet megtiltotta a katolikusok és más felekezetűek közös temetkezését, ami pedig több helyen, főleg a városokban gyakorlatban volt. [36] Protmann pesti rendőrfőnök egyik jelentésében e rendelet következményeire is kitért: Korábban a pesti polgárok felekezeti különbség nélkül részt vettek a vallásos vagy jótékony célú gyűjtésekben, most viszont sok protestáns arra hivatkozva tagadta meg a lipótvárosi templomra történő adakozást, hogy neki saját felekezetéről kell gondoskodni, mely alig kapott annyi földet, hogy halottait eltemesse. [37] Azt azonban a rendőrfőnök is elismerte, hogy az ellenséges nyilatkozatok nem a katolicizmus, hanem a konkordátum ellen irányultak. A későbbiekben a protestáns pátens elleni országos tiltakozás bizonysága volt annak, hogy lehetséges a katolikus és protestáns egyetértés, ellentétet az szül, ha a kormány az egyik egyházat a másik ellenében részesíti kedvezményben.

A kormány a protestáns egyházak szoros ellenőrzés alatt tartását a múltra visszamenőleg is fontosnak tartotta. A szabadságharc nyomait, a forradalmi kormány 1848-49-es kiadványait nemcsak a vármegyei, városi protokollumokból, [38] hanem az egyházi jegyzőkönyvekből is törölni kellett. [39] Ekkor semmisítették meg a tiszántúli református egyházkerület jegyzőkönyvében a Függetlenségi Nyilatkozat után hozott határozatokat. [40] Ennek a pusztításnak esett áldozatul Szoboszlai Pap István 1842 óta folyamatosan vezetett szuperintendensi naplójának másfél kötete. [41] A tiszáninneni egyházkerület 1849-es közgyűlési jegyzőkönyvében szintén olvashatatlanná tett sorokra bukkanhatunk. [42] A dunamelléki szuperintendenciában az egyházmegyék protokollumai között találunk hiányosat. A felsőbaranyai egyházmegye jegyzőkönyvéből az első lapok kiszakítva - bár ez lehet későbbi rongálódás is -, az egyik oldalon még Kossuth 1848. december 22-i kiáltványának vége, a másikon 1849. febr. 3-ról Perczel Imre alispán levele gr. Nugent táborszernagy rendeletéről. [43] Jóllehet a református egyház igyekezett a hatósági rendeleteket lehetőleg betartva mindent megtenni, hogy elhárítsa magáról a forradalmi hajlandóság gyanúját, esetenként egy-egy alaptalan feljelentés vont vizsgálatot maga után. Így történt például 1853-ban, hogy a szolgabíró és a csendőrök elrejtett fegyver után kutatva a vasárnap délutáni istentisztelet megtartását akadályozták a pelsőci templomban (gömöri egyházmegye). [44] Más esetben viszont nem volt alaptalan a gyanú, így a reformátusok megítélését tovább rontotta a Noszlopy-féle szervezkedésbe keveredett lelkészek és tanítók letartóztatása a dunamelléki egyházkerületben. [45]

A forradalmiság minden megnyilvánulását csírájában elfojtó rendszer túlkapásainak egyik, ma már nevetségesnek ható példája volt a "szakáll-üldözés", mely a protestáns egyházakat sem kerülte el. [46] A körszakáll, melyet a papok közül ki megszokásból, ki ellenzékieskedésből hordott, több esetben kiváltotta a hatóság rosszallását. A szakáll iránti ellenszenvről Zichy kormánybiztos már 1849 augusztusában tanúbizonyságot tett, amikor Debrecenben kifejtette Szoboszlai Pap István szuperintendensnek, hogy az engedelmesség első jelének tekinti a bajusz-szakáll haladéktalan letételét. [47] (Különösen szemet szúrt neki Könyves Tóth Mihály körszakálla.) Szoboszlai körlevélben hívta fel a lelkészek figyelmét arra, hogy semmi ne legyen a forradalomra emlékeztető, bajusz, szakáll, tarka, színes öltözék. Az esperesek erre is felügyeljenek és időnként tudósítást küldjenek. Mennyire volt hatásos a szuperintendens körlevele, nem tudjuk. Szoboszlai feljegyezte naplójában, hogy október végén megjelent nála Tóth Péter búji lelkész "félig bajuszos és szakállas alakban". [48] A lelkészeknek, de főleg a tanítságnak, melyet a kormányzat az állami tisztviselői kar kiegészítő részének tekintett, külsejében is tükröznie kellett új szerepét. Erről egy 1852-es helytartósági rendelet intézkedett, mely kimondta, hogy a tanítói karnak, mint az állami tisztviselői kar kiegészítő részének tilos a körszakáll, az állat ki kell borotválni. [49] Az egyház szolgáinak külső megjelenése, ennek szabályozása a reformáció óta többször előkerült a protestáns egyházi életben, korábban azonban zsinati döntések, egyházkerületi végzések határoztak felőle. A cifrálkodást, feltűnést akár öltözetben, akár hajviseletben mindig elítélendőnek, református paphoz méltatlannak ítélték s vizitáció alkalmával erre is kiterjedt az esperesek figyelme. A dunamelléki egyházkerület az 1740-es években két ízben is rendelkezett a papok külső megjelenéséről. [50] A bajusz viselését, miután a papok elhagyták a német öltözetet, illendőnek, sőt a magyaros öltözet részének tekintették. A tiszántúli egyházkerületben divatozó szokásokról Kiss Bálint békés-bánáti esperes készített feljegyzést. Kéziratos munkájából A magyar ref. papok öltözete címmel jelent meg közlemény a Vasárnapi Újság 1863-as évfolyamában. [51] Tiszántúlon a német ruhában járás helyett a papok magyar öltözetét 1762-ben rendelték el. Kiss Bálint a korábban általános bajusz és szakáll eltűnését a paróka bejöttével magyarázta. Az újabb időkben - írta Kiss esperes - ismét sok lelkipásztor viselt bajuszt és szakállt, de úgy látszik, hogy leginkábbb csak a fiatalok. [52] A református papok sem vonhatták ki magukat a reformkor nemzeti hagyományokat felélesztő hatása alól, az 1850-es években azonban egy-egy pörge kalap, körszakáll stb. viselése egyenlő volt a kormányzati politikával szembeni illoyális magatartással. [53] Az egyházi vezetőség, mint láttuk, más korokban is fellépett az "öltözetbeli elvilágiasodás" ellen, mostani szorongatott helyzetében különösen óvakodott a botrányokozástól. "Nem kell az embernek vakbuzgónak lenni, hogy megütközzék ama sok ízléstelen, illetlen tarka barka köntösön, mely ünnep nem ünnep alkalmával lerítt sok helyt a papról. Egyházkerületi gyűlésen, szónoki székből csillogott előttünk a kicsapott tarka inggallér, mi ha fehér lett volna, sem leende oly igen szép, mint ha nincs kicsapva. A viselet addig ment, hogy sokak szemében botrány lett. A ruha, mondák, tisztesség. [54] Jakabfalvy András a tiszáninneni egyházkerületi gyűlésről beszámolva a következőket írta Török Pálnak Pestre: " A papoknak saját sürgetésökre térdig érő fekete atillát övvel, palásttal, hosszú, fekete nadrágot, fekete mellényt és nyakravalót, félig magas tetős kalapot szabattunk: a szakállt száműztük, de nem a bajuszt." [55]

A dunamelléki egyházkerületben nem született külön rendelkezés a papok viseletéről, de egy botrányos eset alkalmat adott arra, hogy ki-ki kifejtse véleményét a szakállviseléséről. Polgár Mihály szuperintendens korábban nem tartotta fontosnak, hogy erről külön intézkedjen, mivel megelégedve tapasztalta: "a múlt néhány években papi állások kívánatairól némileg megfeledkezett atyánkfiai között is többen kezdik magoktól is általlátni, hogy nem a ruházatbani különcködés, nem is a szakáll és bajusz túlságos hosszúsága szerez becsületet a lelkipásztori hivatalnak és felhagytak önként e hozzájok nem illő viselettel." [56] A szuperintendens arra kérte kerülete papjait, hogy "ha már csakugyan valami dicső dolognak tartják a szakáll és bajusz viselését", legalább a túlzásoktól óvakodjanak. A tiszavárkonyi prédikátor esete azonban szükségessé tette, hogy Polgár Mihály ismételten foglalkozzon a kérdéssel. Miskolci Szígyártó József prédikátor ugyanis alig kerülte el a zsandárral való bekísértetést bajusza miatt. A lelkész méltatlankodva számolt be szuperintendensének, hogy őt, aki egész életében betartotta a felsőség parancsait, közcsendháborítónak tekintik:

"A Szolnok kerületi főnök, Bonyhádi Imre őnagysága őszi körutazása alkalmával szakáll elleni ellenszenvét nyilatkoztatván, még mielőtt erre vonatkozó körrendeletét olvastam volna, szakállamat leborotváltam. E folyó hó 11-én Szolnokról egy Gend-armerie [sic!] őrmester kijővén Várkonyba azt üzente hozzám egy helység elöljárójától, hogy ha bajuszomat le nem vágom, másnap Szolnokra kísértet. És másnap meg is jelent nálam egy gend-armerie az őrmesternek azon parancsával, hogy kísérjen be Szolnokba. Csak becsületességének köszönhetem, hogy őrmestere parancsának eleget nem tett. - Nekem a szakállt és a bajuszt nem a forradalom adta, mert én már püspökszentelés alkalmával [1846-ban] is úgy jelentem meg Kecskeméten, és én a szakállt és bajuszt nem különcködésből, hanem több jeles pesti orvosok tanácsára tartottam meg, kik szemeimnek gyengeségét látván, a nem borotváltkozást, mint védszert ajánlották." [57]

Polgár Mihály megígérte, hogy panaszt tesz a megyefőnöknél a hivatalos egyházi út megkerülése miatt, de a lelkészt is figyelmeztette, jobb ellenni bajusz és szakáll nélkül, mint vele botránkoztatni. [58] Az esperesek ismételten felhívták a lelkészek figyelmét a beszédben, ruházatban, külső megjelenésben való vigyázatra. [59] "Míg korábban a haj rövidre nyírását, mint törököst, a bajuszborotválást, mint más nemzet majmolását kárhoztatták a református papokban, most a szakáll- és bajusznövesztés adott okot botrányra. Pedig a botránkoztatást el kell kerülni, ha nem is egészen le, de rövidre a bajusszal, szakállal s nem fogja az senki szemét kiszúrni" - adta ki az utasítást Ötvös Sándor tolnai esperes. [60] Nagy Sámuel solti esperes igen helyeselte, hogy a szuperintendens "megrázta papjaink szakállát". Legszívesebben teljesen száműzte volna a szószékből a szakálltalan nép előtt botrányt okozó szakállt. Egyúttal arra is felhívta Polgár Mihály figyelmét, hogy a kecskeméti diák ifjaknak úgyszintén nagy szükségük lenne ezen leckére, sőt még több rájuk férne. [61] Nagy Zsigmond esperes a külsősomogyi traktusból már 1850-ben arról számolt be, hogy megtette a szükséges intézkedéseket a papok ruházatára nézve és azt is szeretné elérni, hogy "ha némelyek a borzasztó nagy szakállt, mellyel egész vadembert mutatnak, elhagynák." [62]

A protestáns egyházakat külsőségeiben is modern formára igazítani kívánó kormányzat és protestáns lelkészek közötti ellentét akár a mindennapi életben megmutatkozhatott – amint a korszakból példaként kiragadott eseményekben láthattuk. A "modernizáció" folyamatával szembeni ellenérzés a hagyományos formákhoz ragaszkodó protestáns egyházakban minden bizonnyal más körülmények közepette is feltámadt volna. Ám most ez a "korszerűsítés" egyúttal az elnyomást testesítette meg. A követelményeket támasztó, ellenőrző állam igényei megnőttek az egyházzal szemben, mely csak a kényszert érezte, nem pedig a "haladás áldásait". A protestánsok azt tapasztalták, hogy az állam a kínál-követel rovatból csak a követelt hajtja be teljes szigorral, illetve amit kínál, az nem ér fel a másik oldallal. Előír, utasít, szabályoz és közben erőteljesen korlátozza, sőt megszünteti eddigi önkormányzati jogaikat. Ennek következménye volt, hogy a protestáns egyházak amint megszabadultak a közvetlen állami beavatkozástól – az uralkodó visszavonta a protestáns pátenst –, igyekeztek minden korábbi előírás nyomától megszabadulni. A sok rendelet, hirdetmény függetlenül attól, hogy az az egyházi élet korszerűbbé tételét szolgálhatta volna vagy fölösleges teher volt a lelkészeken, mind “egyházaink lomtárába” került. [63]

 



[1] Zsilinszky Mihály: A magyarhoni protestáns egyház története. Bp. 1907. 677-678.

[2] Idézi Révész Imre, ifj.: Fejezetek a Bach-korszak egyházpolitikájából. Bp. 1957. 30.

[3] Révész id. mű; Gottas, Friedrich: Die Frage der Protestanten in Ungarn In Ära des Neoabsolutismus. München, 1965.; Csohány János: A magyarországi protestánsok az abszolutizmuskori bécsi kormányiratok tükrében. Bp. 1979.

[4] A polgári bürokrácia kiépülésére ld. Sashegyi Oszkár: Az abszolutizmuskori levéltár. Bp. 1965. Újabban Lengyel K. Zsolt: Neoabsolutismus-Probleme. Verwaltungsgeschichtliche Aspekte zu Fall Ungarn. In: Levéltári Közlemények 70. (1999) 1-2. 79-105.

[5] A bürokráci működésére ld. Sashegyi, Lengyel id. mű, továbbá Tóth Tamás: A lajtántúli tisztviselők a szolgabírói hivatalokban. Társadalomtörténeti vizsgálódások a neoabszolutizmuskori közigazgatásban. In: Sic Itur Ad Astra 1995/1-2. 3-42., Benedek Gábor: Ciszlajtániai tisztviselők a neoabszolutizmus-kori Magyarországon. In: Aetas 1995/4. 60-70.

[6] Révész Imre: Adalékok a magyarországi protestáns iskolák autonómiájának történetéhez. Debrecen, 1870. 70.

[7] Dunántúli Református Egyházkerület Levéltára (DTREL) Nagy Mihály feljegyzése 1855. évről

[8] Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltára (TIREL) 1. Egyházkerületi-kollégiumi levéltári gyűjtemény (Zsoldos-féle gyűjtemény) B/LXXVIII: 37.265/770 Nagy Mihály levele Apostol Pálhoz. Komárom, 1856. dec. 2.

[9] A gömöri egyházmegyében jegyezték fel: "A magas kormány népboldogító rendeleteivel többször untatta egyházmegyénket." TIREL 1. C/LXXXIII: 41.071/459 "Protestáns egyházunkra 1849-1860 évig lefolyt gyászos időszakot illető adatok egybegyűjtve a gömöri helvét hitvallású egyházmegyéből"

[10] A tiszáninneni ref. egyházkerület 1861-es miskolci gyűlésén rendelte el, hogy az egyházmegyék készítsenek feljegyzést az elmúlt időszak protestáns sérelmeiről, ld. az előzőleg idézett gömörin kívül még az abaújit és ungit. Ezekben bőven találhatatunk adatot a különböző kormányrendeletekre és azok végrehajtására. TIREL 1. C/LXXXIII:40.799/187 "A lefolyt 12 gyászos évekre vonatkozó történelmi adatok az Abaúji Egyházmegyéből", C/LXXXIII. 40.805/193 "A lefolyt nehéz idők gyászos eseményeire vonatkozó adatok az ungi egyházmegyéből"

[11] A dohánymonopólium bevezetése országszerte felháborodást keltett, gúnydalban is megörökítették. Ld. Deák Ágnes: Társadalmi ellenállási stratégiák Magyarországon az abszolutista kormányzat ellen 1851-1852-ben. In: Aetas 1995/4. 27-59. , itt 35.

[12] TIREL 1. B/LXXIX:37.949/654 Terhes Sámuel esperes Apostol Pál szuperintendenshez. Rimaszombat, 1857. okt. 27.

[13] TIREL 1. B/LXXIX:37.702/407 Hegedűs László esperes Apostol Pál szuperintendenshez. Sárospatak, 1857. júl. 9.

[14] TIREL 1. B/LXXIX:37.850/555 Lovass Sámuel esperes Apostol Pál szuperintendenshez. Szilice, 1857. szept. 18.

[15] TIREL 1. B/LXXIX:37.949/654 Terhes Sámuel id. levele

[16] TIREL 1. C/LXXXIII:40.799/187 abaúji egyházmegye

[17] TIREL 1. C/LXXXIII: 41.071/459 gömöri egyházmegye

[18] Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Levéltára (RL) A/1.a Egyházkerületi iratok, közgyűlési jegyzőkönyvek 8. k. szuperintendensi napló 1851/52. 108.

[19] TIREL 1. C/LXXXIII: 41.071/459 gömöri egyházmegye

[20] A társadalom laicizálódásának folyamata már korábban elkezdődött, 1848 nagy társadalmi változásai ezt tovább erősítették, az 1850-es években élők azonban az új rendszer velejárójának érezték. Ld. erről Kósa László: A vallási közönyösség növekedése Magyarországon a 19. század közepén. In: Népi kultúra - népi társadalom. Szerk. Kósa László. Bp. 1983. 211-235. Újabban a kisnemességre vonatkozóan ld. Kósa László: "Hét szilvafa árnyékában" Bp. 2001.

[21] TIREL 1. C/LXXXIII: 41.071/459 gömöri egyházmegye

[22] RL A/1.b 1850-59 Egyházkerületi iratok, püspöki levéltár Fg 45. Ötvös Sándor esperes levele Báthori Gáborhoz. Madocsa, 1856. nov. 20.

[23] RL A/1.b 1850-59 Fe 24. Nagy Sámuel esperes levele Polgár Mihályhoz. Szabadszállás, 1853. ápr. 24.

[24] RL A/9. Solti egyházmegye iratai. 15. cs. Polgár Mihály körlevele. Kecskemét, 1852. dec. 28.

[25] TIREL 1. C/LXXXIII: 41.071/459 gömöri egyházmegye

[26] Így például Berzeviczy beszámol a miniszteri konferencia jegyzőkönyve alapján Thun vallás- és közoktatásügyi miniszternek egy meghiúsult tervéről, mely hatályon kívül helyezte volna az 1843:3. tv-t és szabaddá teszi a katolikus egyházba való áttérést, elhagyását viszont megnehezíti. Berzeviczy Albert: Az abszolutizmus kora Magyarországon 1849-1865. I-III. Bp. 1922-1932. Itt II. k. 140-141.

[27] RL A/1.b 1850-59 A 41. Gyűléstartási engedély. Buda, 1851. szept. 11.

[28] Egyik tiltakozó felirat pl. a dunamelléki ref. egyházkerület 1857. augusztusi gyűléséből A/1.a 8. k.

[29] RL A/1.a 8. k. szuperintendensi napló 1850-1851 31.

[30] A Haynau-féle rendelet magyar fordítása ld. A magyar egyházpolitika 1847. évtől 1894. évig. Szerk. Linder György Bp. 1894. I. 193.

[31] Bauhofer György kéziratos naplója 1849-1859. Budapesti Evangélikus Teológia könyvtára. 87-88.

[32] Az egyházi ünnepek megülésének szabályozásáról vegyes felekezetű és nemzetiségű vidéken ld. Deák Ágnes: "Nemzeti egyenjogúsítás" 1849-1860. Bp. 2000. 238-247.

[33] TIREL 1. C/LXXXIII: 41.071/459. gömöri egyházmegye

[34] RL A/9. Solti egyházmegye iratai. 15. cs. Magyarországi helytartóság rendelete Polgár Mihály szuperintendenshez. Buda, 1853. jan. 10. a rendelet magyar fordítása

[35] A konkordátum szövege: A magyar egyházpolitika I. 200-214., értékeli Révész 10-28.

[36] Berzeviczy II. 139.

[37] Haus-, Hof- und Staatsarchiv, Außenministerium Informationsbüro 1856 BM 276 Protmann jelentése Pest, 1856. júl. 28.

[38] Föglein Antal: Iratpusztítás és levéltárcsonkítás az önkényuralom alatt. In: Levéltári Közlemények 26. (1955) 48-60.

[39] RL A/1.b 1850-1859 A 40. Geringer rendelete Buda, 1851. aug. 21.

[40] Barcsa János: A tiszántúli ev. ref. egyházkerület történelme. I-III. Debrecen, 1906-1908. Itt III. 32.

[41] Az 1848-as kötet hiányzik a sorozatból, az 1849-es kötetből kivágták az első 229 lapot. Erről ld. még Gáborjáni Szabó Botond: A szabadság szent igéi. A tiszántúli református egyházkerület és a Debreceni Kollégium 1848/49-ben. Debrecen, 1999. 31.

[42] TIREL B-14. Egyházkerületi jegyzőkönyvek 1847-1849

[43] RL A/4 Felsőbaranyai egyházmegye iratai 73. k.

[44] TIREL 1. C/LXXXIII: 41.071/459 gömöri egyházmegye

[45] Az elítéltek között volt Szászy József gerjeni lelkész, Vörösmarty Sándor gerjeni tanító, Szabó Károly ceglédi lelkész, Théby Zsigmond foktői lelkész (Ötvös Sándor tolnai esperes veje). Lukács Lajos: Magyar függetlenségi és alkotmányos mozgalmak 1849-1867. Bp. 1955. 108-115.

[46] A forradalminak, ellenzékinek tűnő külsőségek hatósági üldözéséről újabban Deák Ágnes írt. Ld. idézett tanulmány Aetas 1995/4. 27-59.

[47] Debreceni Protestáns Lap 1937. 8. Szoboszlai Pap István naplójából Nagy Sándor közöl részleteket: A tiszántúli egyházkerület múltjából. Szoboszlai Pap István naplójegyzetei címmel tizenkét részben a lap 1937-es évfolyamában.

[48] U.o. 117.

[49] A Helytartóság 1852. okt. 3. No. 21416. sz. leirata ld. Kuzmány, Karl: Urkundenbuch zum oesterreichisch-evangelischen Kirchenrecht. Wien, 1856. 438.

[50] RL A/1.a 2. k. egyházkerületi protocollum 177-178. tasi gyűlés határozata 1742-ből, 275-280. seregélyesi gyűlés 1745., ennek alapján Földváry László: Adalékok a dunamelléki ev. ref. egyházkerület történetéhez. I-II. Bp. 1898. II.k. 118-119., 163-169., u.ő: Adalék a hivatalos papi öltözethez. Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1891. 996-1000.

[51] Vasárnapi Újság 1863. 23. sz. 205-206. Közli: Szél Farkas

[52] Ismeretlen, hogy a kézirat Kiss Bálint 1853-ban bekövetkezett halála előtt pontosan mikor készült.

[53] Az öltözködésben is megjelenő ellenzéki magatartásról ld. Deák Ágnes id. tanulmány Aetas 1995/4. 27-59.

[54] Beszámoló a tiszáninneni ref. egyházkerület 1857-es jánosi gyűléséről. Sárospataki Füzetek 1857. 2. évnegyed 477.

[55] RL C/93 Török Pál levelezése 1287. sz. Jakabfalvy András levele Török Pálhoz. Gagybátor,1857. okt. 6.

[56] A/9 Solti egyházmegye iratai. 15. cs. Polgár Mihály szuperintendens körlevele az esperesekhez Kecskemét, 1850. dec. 28.

[57] RL A/1.b 1850-59 X 122. Miskolcy Szígyártó József levele Polgár Mihályhoz. Tiszavárkony, 1852. dec. 16.

[58] RL A/1.a 8. k. szuperintendensi napló 1852/53. 132.

[59] RL A/1.b 1850-59 Z 1853. 124. Török Pál esperes körlevele Pest, 1853. márc. 15., A/5. Kecskeméti egyházmegye iratai 1853. 1. sz. Báthori Gábor espeser körlevele Nagykőrös, 1853. jan. 1.

[60] RL A/10 Tolnai egyházmegye iratai 94. köteg esperesi körlevél Madocsa, 1851. jan. 9.

[61] RL A/1.b 1850-59 Fe 7. Nagy Sámuel levele Polgár Mihályhoz. Szabadszállás, 1851. febr. 13.

[62] RL A/1.b 1850-59 Ff 16. Nagy Zsigmond levele Polgár Mihályhoz. Gyönk, 1850. ápr. 26.

[63] TIREL 1. C/LXXXIII: 41.071/459 gömöri egyházmegye