SÁRAI SZABÓ KATALIN

  Református lelkésznék a két világháború közötti református lapokban

 

A sajtónak a polgárosodás folyamatában betöltött lényeges szerepe ma már általánosan elfogadott tény, forrásként való használata egyre szélesebb körű. A 19. század második felétől az egyházak is próbálták kiaknázni közvéleményre gyakorolt hatását, mind nagyobb számban jelent meg az egyházi s ezen belül a református egyházi sajtó. A 20. század első felétől pedig már általános, hogy egyházközségi, egyesületi szinten is megjelentetnek valamiféle sajtóorgánumot. Természetesen, ha forrásként kezeli a kutató, azt nem tévesztheti szem elől, hogy a lapokat, főként az országos, egyházkerületi, stb. lapokat az egyházi közéletben fontos szerepet betöltő személyek szerkesztik és írják nagyobbrészt, tehát az egyes témák, problémák megítélésében nem az egyházi közvélemény, hanem a vezető elit csoport véleményéről kaphat képet. Ennek megismerését azonban elengedhetetlennek tartom olyan témák kutatásakor, mint pl. a női szerepek változása, megítélése, hiszen fontos, hogy ismerjük azokat az eszmei, értékrendbeli kereteket, amelyeket az adott társadalmi, egyházi elit teremt meg, s amelyek további kutatás során viszonyítási pontként kezelhetők.

A református papnék szerepe és ennek a szerepkörnek a változása elválaszthatatlan attól a folyamattól, amely a múlt sz. második felétől kezdve a nőemancipációs törekvések eredményeképpen a női szerepek átértékeléséhez vezetett mind a társadalomban, mind az egyházban. Mielőtt a címben megjelölt témára térnék mindenekelőtt fontosnak tartom ennek a folyamatnak rövid bemutatását. [1]

Az emancipációs törekvések már a 18. századtól kezdve a nők művelődéshez való jogát tűzték zászlajukra, s a női hármas hivatás (feleség, anya, háztartás irányítója) betöltéséhez tartották fontosnak a nők taníttatását. Ezért elsősorban az iskoláztatás terén értek el egyre nagyobb eredményeket, az elemi oktatástól kezdve a felsőbb leányiskolák, középiskolákon át a nők egyetemi oktatásáig. Voltak olyan vélemények, amelyek szerint a “tudákosság” eredeti hivatásuktól fosztja meg a nőket, de igazi véleménykülönbség a nők családon kívüli hivatásának megítélésében mutatkozott. Vállalhat - e a nő hivatalt, vagy mindenképpen a családi hivatást kell választania? Milyen lehetőségei vannak az egyedülálló nőnek? Ezek a kérdések foglalkoztatták a református sajtót is. A nők egyenjogúsítása mellet érvelők egy része azt a liberális szemléletet vallotta, amely a reformkor óta a különféle jogfosztott állapotú társadalmi csoportokon kívánt segíteni, s a nők és férfiak egyenlőségéből kiindulva, a nők képzése és hivatalviselése mellett állt. A másik megközelítés, amely több ponton kritizálta az előbbit, a keresztény ideológia alapján állt, és a két nem egyenjogúságát teológiailag, a Teremtésben megnyilatkozó isteni szándékban látta bizonyítottnak. A női hivatást nemcsak önmagában szemlélte, hanem a férfi hivatásával összehasonlítva, a két nemet egymást kiegészítő, elválaszthatatlan egésznek tekintette.

A 90-es évektől egyre lényegibb kérdéssé válik a nők közhivatalokba bocsátása, társadalmi szerepvállalása. A református sajtóban egyfelől - egyre élesebb jelzőket használva - óvták a nőt attól, hogy megváljon eredendő hivatásától. “A nők hivatalba bocsátása nemzeti öngyilkosság” [2] - állították. Másfelől a valós társadalmi helyzetet elemezve, belátták, hogy a középosztály, mindinkább kénytelen lányai számára akár az önálló kenyérkeresetet is biztosítani.

A nők vallási életben betöltött elsődleges szerepét abban látták, hogy mint édesanya a gyermekébe oltsa a vallásos érzelmeket. A családon belüli vallás-erkölcsi szerepe mellett a nő másik tevékenységi körét a jótékonyság gyakorlásában, és a cura pastoralisban határozták meg. A katolikus egyház és az elvilágiasodás veszélyétől tartók és a terjedő belmissziós irányzat képviselői nagy jelentőséget tulajdonítottak a nők egyházi életben betöltött szerepének. A belmissziói teológia - főleg gyakorlati jellegénél fogva is - nagy hatással volt az egyházi életben betöltött női szerepkör átértelmezésében. Egyre elterjedtebb lett az a hang, mely szerint “el kell már egyszer vetnünk magunktól azt a veszedelmes előítéletet, hogy a hitélet fölébresztése és erősítése, a lelkeknek az Istenhez való vezetése csupán a papok dolga....százezren és százezren járnak Isten nélkül, a bűn útjain. S tudnunk kell azt is, hogy e százezrek felerészben nők és hogy a nők szívéhez hozzáférkőzni, nekik lelki segítséget és erősítést nyújtani a nők vannak hivatva.” [3]

A nők egyházi munkában való aktív részvételében a nőegyletek megalakulása jelentette az első hatékony lépést. Az 1880-as években a nők egyházi munkáját elsősorban jótékonyság gyakorlásában látták. A nőegyletek segítették a papot a szegények, árvák, gondozásában, vagy teljesen átvették tőle ezt a feladatot. “... a munka rábízható a női kezekre, mint amelyek az ilyen dolgot sokkal nagyobb ügyeséggel tudják megcsinálni. A nő születve van erre; ők kéregetnek, kapacitálnak, reklamot ütnek síppal, dobbal, nádi-hegedüvel.” [4]

Az egyesületek a könyörületen kívül a nők “őrálló” szerepére tették a hangsúlyt, egyházuk védelmében kifejtett munkájuk fontosságát hangoztatták. A szerteágazó női munka eredményeként, kórház, árvaház, cselédotthon stb. épült. Ez utóbbi már a nővédelem területét is érintette, ugyanis társadalmi és egyházi feladataik közé tartozott a prostitúció, leánykereskedelem elleni védelem.

A református egyházon belül a diakonissza intézmény jelentette a női hivatások közül azt a pályát, melynek során a nő teljesen egyházának szentelhette magát, az egyház szeretetintézményeiben dolgozhatott, s emellett eltarthatta magát. “Annyi céltalannak látszó női élet eseng életcél és élettartalom után öntudatlanúl; fedezzük fel számukra a tanító, betegápoló-, népgondozó-, gyülekezetépítő diakoniát. Meg vagyunk győződve, hogy ezt a mi nemzetünket és egyházunkat regenerálni csak egy mély hitű papság, tanítóság és tanárság oldalán karöltve dolgozó női diakónia tudja és fogja megtartani, oly főleg női nemzedék nevelése által, mely a mai önző, léha ledér női típussal szemben harcba viszi és győzelemhez segíti a honleányi, családi, anyai, Krisztusi feladataiba önfeláldozóan beletemetkező magyar kálvinista női typust, amely egyedül lehet sikeres megmentője férfi ifjúságunknak s általa nemzetünknek is” [5] A diakonisszában megteremtődött a családon kívül élő református nő típusa, aki főleg a betegápolásban és a többi szeretetintézményben töltötte be hivatását.

A református papné alakja az 1920-as évekig elsősorban, mint férjének, a lelkésznek segítőtársa jelenik meg, aki főként a hátteret volt hivatott biztosítani férje munkájához. A közösség életében a cura pastoralis munkájából vette ki részét, ezenkívül a közösség nőtagjai fordulhattak hozzá olyan problémákkal, amelyeket a pappal nem szívesen beszéltek volna meg. Önálló, sajátos helyére és szerepére a belmissziós mozgalom, az egyház megújulásának törekvése irányította rá a figyelmet és a két világháború közötti időszakban vált az egyház női társadalmának fontos szereplőjévé. Azt az ideál típust, amelyet a papné tevékenységi körének tekintettek ill., ahogyan az ideális papné alakját megrajzolták, három református újságon keresztül mutatom be: az 1928-ban alakult Református Lelkésznék Országos Szövetségének lapja a Református Lelkésznék Lapja (1928-42), a Kálvinista Szemle (1922-1934) és a Református Élet (1934-44) elemzésével. A Kálvinista Szemle (Sebestyén Jenő fémjelezte történelmi kálvinizmus teológiai irányzatának lapja) külön női rovatában “ Református női élet” címmel rendszeresen közölt nőkkel kapcsolatos cikkeket. A Református Élet a papnékkal néhány cikkben foglalkozik csupán, női élettel foglalkozó írásai között a diakonisszákkal ill. a hivatalt vállaló nők kérdésével, problémáival foglalkozó cikkek vannak túlsúlyban.

Elöljáróban egy hosszabb idézettel mutatok rá arra a néhány alapvető jellemzőre, amely a klasszikus papné és a modern papné alakját meghatározta. A tegnap papnéja: “Háza a jórendnek, külső csínnak, belső tisztaságnak tüköre! Az ő kertjében nyíltak a legszebb virágok, az ő zöldségei voltak a legkorábbiak, az ő konyhája volt a legízletesebb s talán a legbőségesebb is. A “szegények vagyunk, de jól élünk” közmondás a kálvinista parókiákon született. Az ő fiai viselték a legszebben mosott, leggondosabban vasalt ingeket. Az ő leányai voltak az ízlésesen finom, egyszerű eleganciának képviselői. A feddhetetlen keresztyéni értelemben vett tiszta erkölcsi életnek megszemélyesítői. Gondja a családi életre szorult, élete a családban tündökölt. Az egyházban papné volt. A vasárnapi istentiszteleteknek gyakori látogatója. Nem utasított vissza egy-egy presbiteri házból való meghívást, egy-egy keresztelőre, vagy egy-egy esküvői alkalmatosságra, s azokban korának felfogása szerint mindig tisztességgel és becsülettel forgolódott. Olykor a gyülekezet betegeit meglátogatta, szegényeit meg nem vetette, háza küszöbénél koldúsok, szegények kenyeret, meleg ruhadarabot találtak. Csupa jó szív, áldott drága tiszteletes asszony. Mi volt hát? Jó háziasszony, hű feleség, gondos édesanya, melegszívű emberbarát, tiszteletes asszony, papné.” [6]

Az új papné ideál ezzel szemben: “A lelkészné nemcsak élettársa a férjének, hanem szolgatársa is. Egy bíró, mérnök, tanár, ügyvéd orvos, semmi egyebet nem vár a feleségétől, mint azt, hogy legyen hű feleség, jó gazdasszony, a gyermekek édesanyja, asszonyi méltóságát őrizze meg és asszonyi hivatását teljesítse. A lelkésznétől mindezt elvárjuk s ezenkívül elvárunk még egyebet is: A pásztori munka rá eső részének teljesítését. Hadd hangsúlyozzam először azt, hogy a lelkésznének nemcsak jó gazdasszonynak és önfeláldozó anyának kell lennie, hanem e tekintetben éppen példát kell adnia, stílust teremtenie, ideált mutatnia....A lelkészné azért van a gyülekezetben, hogy minden asszonynak legyen egy Isten szerinti barátnője. Azért van, hogy a lelkész rajta keresztül megértse és pásztorolja a női lelkeket. ...Ő a jó szó, a darab kenyér, az apró segedelem. Az a kéz, amelyik a gyermek arcát megsimogatja, a beteg párnáját megigazítja, egy szál virággal elűzi egy szív rideg telét. A pásztorság lelki munka, oda gyöngédség, kedély, lelemény kell. Ez a lelkészné munkaköre. ...De szövevényesebb gyülekezetben akad olyan munka is bőven, amit igazán csak a lelkészné végezhet el. Leányok vasárnapi iskolája, leányifjúság pasztorációja, asszonykör és munkája, szolgálat a női és anyai lélek ezer ismeretlen mélységeiben: ez mind a lelkésznére vár.” [7]

A belmissziói mozgalomban nemcsak az ideális nő képe , hanem az ideális lelkészkép is megváltozott. Az ideális lelkész az volt, aki egész életével, minden civil megnyilvánulásával képviselte a keresztény értékrendet, nemcsak "palástban" volt pap. A lelkész háza "üvegház" volt, amely az egész közösség számára példát jelentett, a lelkész prédikációját egész életvitelének tükröznie kellett. Így tehát a lelkészné feladata is megváltozott. Már nem tartották elégségesnek, hogy a lelkész otthonát, a gyerekeket példásan ellássa, a lelkésznek megfelelő hátteret biztosítson munkájához, hanem újabb és újabb elvárások merültek fel vele szemben.

A papné feladatai közül az első, amit a gyülekezet életében be kellett töltenie - a keresztény nő példaképévé kellett válnia. Ebbe beletartozott a templom szorgalmas látogatása, ami alól sem a gyermekek, sem a háztartás gondja nem mentette föl, a templomban a buzgó éneklés és imádkozás. Életét nem élhette egyéni vágyainak megfelelően, azonban nemcsak belső énjének hatására kellett figyelnie, hanem külső megjelenésére is gondot kellett fordítania: ”... egy papné külső megjelenésének olyannak kell lenni, hogy emelt fővel állhasson meg a gyülekezet szeme előtt. Egyszerű, szerény nem hivalkodó feltünő szinű és formájú ruhánk (legtöbbünknek ne is jutna másra!) tegyen már bizonyságot arról, hogy mi nem a világnak, divatnak, külsőségeknek vagyunk rabszolgái, de viszont árulja el azt is a külsőnk, hogy mi a világot, a szépet, a nemest, a haladást, jóízlést nem vetjük meg, míg az emberi méltóságunkkal és isteni rendeltetésünkkel ellenkezésbe nem jő....Nem szólhatok gyülekezetünk asszonyai előtt az egyszerűségről, ha rólam nem sugárzik a szemérmetlen divatról, ha magam, vagy leányom abba öltözik s nem inthetem meg azt (falun sajnos ez gyakori), aki azért marad el a templomból, mert “minden vasárnap másik ruhában szokás megjelenni, különben megszólják” - ha magam is gyakran cserélgetem tolalettjeimet.....Avagy melyikönknek nem fájt, ha látott egy-egy bubi vagy eton frizurás, vagy szalmasárgára festett haju, veresre festett ajku papnét, térdig érő s átlátszó ruhákban nyilvános helyen megjelenni...akik sokszor meggyőződésből vetkőzték le papnéi méltóságukat, de egy pillanatnyi világi hatás csábításának nem volt erejük ellentállni s nem volt aki visszatartotta volna őket.” [8]

Életének, megjelenésének, munkájának beszédmódjának, szórakozásának bizonyságtevésnek kellett lennie mindarról, amit férje prédikált.

Nemcsak lelki értelemben kellett példaadónak lennie, hanem a középosztálybeli úriasszony belső értékrendjét is meg kellett formálnia: “A lelkészné, mint magyar úrisasszony, van a világban az ő világi életében a legtöbb követelmény és a legnehezebb feladatok elé állítva. Ő reá ezen a téren nemcsak az a hivatás vár, hogy a magyar úriasszonyság egészsége, igaz példaképét állítsa az emberek elé, hanem hivatása az is, hogy kűzdjön az úriasszonyságnak hamis, torz és beteges felfogása ellen...A lelkésznének minden társadalmi osztályhoz és réteghez köze, minden rendű és rangú ember között szerepe és szolgálata van, de ügyelnie és gondolnia kell arra, hogy ő a legmagasabb körökben való jelenlétre és szolgálatra is alkalmas legyen.” [9]

Fontos feladatai közé tartozott a gyermekek közötti munka - a nőt, női adottságainál fogva elsősorban a gyerekekkel való foglalkozásra tartották alkalmasnak, az első elfogadott női hivatás a tanítónőé volt - és a lányok, asszonyok közötti munka. Ez utóbbi jelenthette talán a legnagyobb felelősséget, hiszen ezt a munkát egyben nemzet- és egyházvédő és mentő misszióként is értelmezték. Erőfeszítésként a hit erősítéséért, harcként a reverzálisok ellen, az egyke ellen, ezzel utóbbival volt kapcsolatos az anya- és csecsemővédelem. A leány - és asszonyköri munkában nagy jelentőséget tulajdonítottak a népművészet védelmének, terjesztésének, és háziipar felkarolásának is.

A leányköri munkában: “Első teendője a papnénak, hogy időt szakítson a személyes beszélgetésre a leányokkal. Vasárnap, a mikor a templomból kijönnek, simogassa meg szeretettel a rózsás arcokat, kérdezze meg a nevüket és hívja meg őket, jelezze nekik előre, hogy leánykört akar szervezni....A vasárnapi igehirdetés megbeszélése is rendszeres programpont legyen a leánykörben. ..A papné ne engedje ki kezéből a leánykör vezetését,...A bibliaórát a papné tartsa.... Annyi segédkönyvet találsz férjed könyvtárában. És ezenkívül ott van Neked...a te férjed. Azt kérd meg, készítsen elő téged a bibliaóra megtartására.” A leányköri munka magába foglalta a szegények segélyezését, a betegek, öregek látogatását és gondozását, a református újságok terjesztését. Bíztak abban, hogy a lányokon keresztül az egész családra is hatást gyakorolhatnak, ezért a lányköri munka részének tekintették, hogy ott az egyház életéről, nehézségeiről is szó essék, a családok ily módon is tudomást szerezzenek az egyház helyzetéről, megelőzve annak a nézetnek az elterjedését, hogy az egyház rosszul használja vagyonát, rosszul gazdálkodik.

A magyar nagyasszonyok (Lorántffy Zsuzsánna, Bethlen Kata, Zrínyi Ilona, stb) életén, példáján, és a magyar kultúra értékein keresztül ismertették és szerettették meg mindazt ami ősi, ami magyar. Ebbe tartozott a népművészet, népballada, néptáncok elsajátítása abban a reményben, hogy talán ezek segítségével megvédhetik a lányokat a modern élet értéktelennek, veszélyesnek tartott jelenségeivel szemben. ”Gondunk legyen a régi tiszteletreméltó hagyományokat is őrizni! Nagy erő rejlik ezekben. Vegyük csak elő a régi népballadákat. Tanítsuk meg ezeket elszavalni, énekelni, sőt dramatizálni...Ugyanolyan nagy gondunk legyen a régi népviseletet is megszerettetni a leányokkal, ha van ilyen, vagyis volt ilyen a falunkban....A táncról is kell a leánykörben beszélgetni. Itt fontos a régi magyar táncok szépségére, finomságára rámutatni. Küzdenünk kell azok ellen a szemérmetlen, buja táncok ellen, amit ma már falura is lehoznak az úgynevezett tánctanárok.....Táncmulatságot soha, semmi körülmények között ne rendezzen a leánykör! Az egyház nem táncolhat!.. A slágerek már leérkeztek falura is. Fújja már a falusi ifjúság is! Szörnyűbbnél szörnyűbbeket. Ezek ellen is kűzdeni kell. Nevetségessé tenni, kigúnyolni. Párhuzamot vonni a szép magyar nóta és a sláger között. Mi állandóan küzdünk ellenük, még színdarabbal is! “A kék nefelejts” című darabja az uramnak egy ilyen nótaversenyt mutat be, ahol végül is a magyar nóta győz...Mi így küzdünk a férjemmel együtt a mételyező hatású táncok, slágerek és színdarabok ellen. Harcolunk, hogy megértessük magyar népünkkel, hogy az a szép, ami ősi, ami magyar, ami tiszteletreméltó...Fogjatok hozzá, kedves papné testvéreim, minél előbb!” [10]

A fenti idézet egy sárközi papné cikkéből származik, aki mindezek mellett egyik legmélyebb társadalmi problémának az egykét, s legfontosabb feladatának az egyke elleni küzdelmet tekintette. Az egyke: “...szörnyű veszedelme ellen küzdeni, úgy ref. egyházunk, mint magyar hazánk szempontjából legfontosabb feladata a leánykör vezetőjének...Személyes beszélgetés alapján, mint édesanyák, belevéshetjük a ránkbízott leánylelkekbe ennek a szörnyű bűnnek a büntetését....Beszéljünk előtte sokat a testvérről. Milyen boldog, akinek testvére van....az öregek szomorú sorsáról, akinek csak elkényeztetett gyermekük van, és hogy bánik az öregekkel..” [11]

Természetesen a hagyományos női gyülekezeti feladatok, a cura pastoralis sem maradhattak el a lelkészné tevékenységi köréből, így a szegények, a betegek, szerencsétlenek látogatása, segítése stb.

A papnénak férje munkájában is segítségére kellett lennie, két fontos szerep várt itt rá: az egyik a társadalmi érintkezések területe volt. “Itt a papnénak férje impresszáriójának kell lenni....A lelkipásztort sok gáncs, rosszakaratú kritika, ellenségeskedés akadályozza munkájában. ..A papnénak sohasem szabad elfelejtkezni arról a társadalmi életben, hogy ő férje első munkatársa, akinek az egész gyülekezet családja s akinek az egész élete az egész nagy család számára prédikáció. Sohasem szabad a papnénak barátságot fenntartani úgy, hogy azzal mások barátságát elveszítse. A papot bármennyire erőlködik ellene, az élet hullámzása sokszor teszi pártoknak, csoportoknak a papjává, a papnénak azonban mindig mindenkinek a papnéjának kell lennie, mert csak így tudja férjét hathatósan támogatni. Ezt az ideált megvalósítani, - különösen falun - nagyon nehéz. Az én eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy csak úgy lehetséges, ha a papné senkivel sem köt nagyon mély és mindennap háromszor összejáró barátságot, ellenben mindenkihez egyformán nyájas, kedves és barátságos, de egy-két lépés távolságról...nagyon kell vigyáznia a papnénak, hogy bele ne sodródjék a minden falut elborító örök és soha véget nem érő szennyes pletykába...” [12]

Másik fontos szerepként említik, - s ez már feltételezte, hogy a papné teljes mértékben szellemi és lelki társ - hogy bírálója és kritikusa legyen férjének. Ő volt olyan helyzetben, hogy leplezetlenül elmondhatta véleményét férje munkájáról és templomi prédikációjáról.

 

Mindezen új elvárások, az öntudatra ébredés folyamata odavezetett, hogy 1928-ban megalakították a Református Lelkésznék Országos Szövetségét, amelynek elnöke Ravasz Lászlóné, titkára Novák Olga lett. Az egyesület egy lap indítását határozta el, Református Lelkésznék Lapja címmel, amelynek szerkesztését Kovácsné Huszár Jolánra bízták. A szerkesztőnő dunaszentbenedeki lelkész feleségeként irodalmi munkásságot is folytatott. Az egyesület titkárának, Novák Olgának személye különösen érdekes. Sikertelen házassága után a családi élet helyett az egyház szolgálatát választotta, s ő volt az első nő, akit a református teológiára rendes hallgatóként felvettek. Vele jelent meg az az “átmeneti” típus, aki bár teljes papi szolgálatot még nem végezhetett, - sőt Novák Olga kifejezetten ellene volt, hogy nők a szószékre álljanak -, azonban teológiailag már ugyanúgy képzett volt, mint bármely lelkész társa. A Protestáns Egyházi és Iskolai Lap hasábjain 1918-ban így vallott s fogalmazta meg céljaikat: “Ismerjük az áramlatokat, amelyek a mi egyházunk híveinek lelkét is állandó ostromban tartják. Míg egyrészt védelemre kell felkészülnünk, másrészt bensőleg kell építenünk. Úgy érezzük, hogy ez alól a szent kötelesség alól nő voltunk egyáltalán nem ment fel bennünket...Azért kopogtattunk a theológia kapuján, hogy megszerezzük a “lelki fegyverzetet” ...Nem a liturgikus szolgálat lebeg szemeink előtt. Sőt őszinte szívből kívánjuk, imádkozunk érte, hogy adjon az úr mindig elég lelkes, buzgó férfit, akik az egyházi szolgálatnak ezt a részét ellátják. Itt nagyon is tekintetbe kell vennünk népünk konzervativizmusát, sőt ápolnunk kell ezt....Mi, majd mint lelkipásztorok, a tanításban és gyógyításban látjuk hivatásunkat” [13]

Az egyesület az özvegy lelkésznék sorsán próbált első körben segíteni, létrehozták az őrszentmiklósi szeretetotthont, amely az özvegyeken kívül, lelkészárváknak is otthon adott, majd a szociális misszió központja lett. Tanfolyamokon lehetett itt elsajátítani a női egyházi munkát. Ez a központ adott helyet a lelkészmenyasszony-képző tanfolyamnak is, amelyet bár kevesen látogattak, mégis tükrözte azt az igény, miszerint a “papnéság” komoly felkészülést kíván. Ezeken a tanfolyamokon az elméleti oktatáson túl ( bibliatanulmány, bevezetés az ó- és új-szövetségi szent irodalomba, hittan, erkölcstan, egyháztörténet, pedagógia, lélektan, szociológia, stb) kézimunkát, házimunkát, gyakorlati gyülekezeti és szociális munkát, gyermekgondozást, csecsemő- és anyagondozást (a Stefánia Szövetség intézményeiben), betegápolást sajátíthattak el a “növendékek”. [14]

A lapokban megjelenő általános vélemények elsősorban a női munkában prominens szerepet betöltő, egyházi elittől - püspökök, esperesek, teológiai-, gimnáziumi tanárok, különféle egyházi tisztségeket betöltő vagy az egyesületek életét irányító lelkészek, világiak és azok feleségei, ill. az egyházi társadalom “új” szereplői, azok az egyedülálló nők, akik, egyházi munkájukból adódóan ehhez a körhöz tartoztak (pl. Novák Olga) - származtak. Az újságok teret engedtek az olvasók megjegyzéseinek is, ezekből különféle feszültségek, ellentétek körvonalazódnak, mint amilyen a falusi, városi papnék helyzetének ill. a nagy fizetésű ill. kis fizetésű papnék helyzetének feszültsége, a tanult és a kevésbé képzett lelkésznék közötti szemléletbeli, élethelyzetbeli különbség. A sajtó ennek mélyebb feltárására már nem ad lehetőséget, csak egy-egy támpontot adhat a további kutatáshoz.

Két probléma került előtérbe a lapok hasábjain. Az egyik a papné magányossága, társtalansága a gyülekezeten belül, ugyanis vagy elkülönült a női közösségtől, ha saját értékrendje szerint kívánt élni, vagy fel kellett azt adnia, ha baráti kapcsolatokra vágyott. Ezért is tekintették az egyesület egyik céljának, hogy olyan fórumot teremtsenek, ahol a közös problémákkal küszködő nők egymást segíthették. “Legnagyobb szüksége a gyülekezet szegényebb, egyszerűbb tagjainak van ránk s ezek is a leghálásabbak, leghűségesebbek, akik ha szeretetet tapasztalnak és jóakaratot a papné részéről, úgy jönnek, mint anyjukhoz örömeikkel és bánataikkal. az intelligencia nagyon elzárkózik. És ha a papné kedvükért nem alkuszik meg lelkiismeretével s nem követi divatos allürjeiket: nem tartják közéjük valónak s eszükbe se jut, hogy a papné is asszony s annak a lelkében is ott égnek az asszonyélet minden problémái. Hány papnénak az élete maradt félben a lányságával, nem tudott tovább fejlődni, pedig lett volna tehetsége, ízlése, érzéke az élet szépségeihez, de amilyen mértékben lemondott finomabb énjéről a hívei kedvéért, olyan mértékben veszítette el vonzerejét a társadalomban. A papné sorsa társtalan egyikben sem talál teljes megértést s a másikba ő nem tud beilleszkedni, mert az Urtól vett hivatást nem dobhatta el. Az Istennek áldozatok kellenek és a papné azt a nagy áldozatot hozza, hogy hétről-hétre, évről-évre adja lelke melegét magáról lemondva, elfelejtkezve. Akkor talál csak igazi megértést, ha egy másik papnétársával találkozik, akinek szemében látja visszatükröződni az ő sorsát.” [15]

A másik több ízben felmerülő probléma volt: fontos -e a papné számára a külső megjelenés és ha igen, hogyan lehetett azok számára is megoldást találni, akiknek jövedelme nem tette lehetővé, hogy ruházkodásra költsenek. “Egy dunántúli öreg papné” testvérünk azt írja : Nem mehettem el a konferenciára, mert a meghívót 7-én kaptam meg - és különben sem tudtam volna elviselni, hogy 20 éves öreg télikabátomban és kétszer alakított kalapomba végignézzenek...” [16]

“Hogyan öltözködjünk? Egyáltalán nem közömbös kérdés. Nincs szánalmasabb látvány, mint egy ósdi ruhában megjelenő asszony; éppen olyan szánalmas, mint rúzsos ajkú, térdeit mutogató divathölgy...Legyen tehát a papné öltözete rangjához méltó. Szerény, egyszerű de mindig divatos! “Nincs hozzá módunk - mondják a sok gyermekes vagy szegényebb sorsú papnék, - hogy mi a divattal haladjunk. Jó ha minden öt-hat évben telik egy ruhára.” És teljesen igazuk van. Kénytelenek olyan elhanyagolt külsővel jelenni meg embertársaik között, hogy vagy szánalom, vagy gúny tárgyai lesznek.... A ref. papnék országos szövetsége vegye programjába, hogy tagjait egyenruha viselésre szólítja fel...Terveztessen egy iparművésszel magyar motívumú egyenruhát, amely klasszikus szépségével, nemes egyszerűségével méltó helyet foglalhasson el a legelőkelőbb társaságokban is. Mi, református lelkészek feleségei, akik mindenkinél jobban hivatva vagyunk nemzeti életünk fejlesztésére, tehetnénk-e méltóbb szolgálatot, mintha minden szónál ékesebben hirdetnénk fajunk szeretetét a szép magyar ruha viselésével is? ...Óh én a világért se gondolom, hogy a vidámszínű, ízlésesen megvarrt nyári ruháinktól örökre búcsút vegyünk! Hiszen Isten azért teremtette a szépet, hogy mi is gyönyörködjünk benne és élvezzük - az Ő törvényei szerint. - De legyen mindannyiónknak egyenruhája azért, hogy a templomban és ünnepélyeken abban jelenhessünk meg... Száz prédikációnál többet beszél az, hogyan jelenik meg a lelkész felesége az Úrnak házában. Szólhat a pap mint egy próféta, ostorozhatja a divat bűneit, inthet alázatosságra, istenes életre, ha ugyanakkor nincs ott az élő példa, az alázatos papné.” [17]

 

A két világháború közötti időszakban a női emancipáció eredményeként, egyrészt az életvitel szintjén megragadható változásoknak lehetünk szemtanúi - választójog, egyre szélesebb hivatalviselési jog, továbbtanulás, szórakozási, sportolási lehetőségek, divat, stb. - , másrészt a női mentalitás változásának, amely pl. a papnék esetében az öntudatra ébredésben, saját szerepük föl ill. talán túlértékelésében érhető tetten. “Isten rendelte ezt így. Ő adta a már élő első férfi-ember mellé az asszonyembert segítőtársul. Minden feleségre ezen a téren nagy hivatás vár, de legkülönösebben a lelkésznére! Az ő felelőssége még a többi hitvestársakénál is nagyobb. Lelkésznének lenni sokkal több, mint asszonynak, világi ember feleségének lenni.” [18] Ezentúl megjelent az erős kritika is, melyben az őket megillető helyet követelték maguknak az egyház férfitársadalmában. “A palástos papoknak kell a hely, az egyenruhanélküli papnékkal úgy bántak, mint betolakodókkal, tehát feleslegesek voltunk. Százkilenc lelkipásztorné feltörekedett Pestre; sokunk szinte erőt megfeszítő anyagi áldozat árán s merem mondani, sokan szonjúhozó lélekkel, hogy szövetkezve, gyakorlati tanácsokat kapva vagy adva, erősebb, kitartóbb lélekkel, biztosabb iránytűvel érkezve vissza otthonukba, gyülekezetükbe, hű vagy hübb sáfárjai lehessünk azon talentumoknak, melyeket az uraink palástjai árnyékában nyertünk. Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy nem vesznek komolyan bennünket lellkipásztornékat. Sok elkedvetlenítő lehet viselkedésünkben (késve jövünk, hamar megyünk a mi konferenciánkról is), külsőnkben, kicsinyeskedéseinkben (ki a nagyvárosi, ki a falusi papné, kinek visel az ura magasabb tisztséget, kinek nem), de hát Istenem, tudatosan vagy tudat alatt, azért mi is megyünk konferenciára, hogy egy vagy több erős lélek a maga lelkéből hacsak egy mustármagnyit is, adjon át a mi lelkünknek... Miért voltunk kevesebben, mint az előző konferenciákon, erről sokat lehetne írni. Egy a sok közül az, hogy nagytiszteletű testvéreink közül többen elszólták magukat, mondván, a papleánykák csak azért jönnek el a konferenciára, hogy papi férjet fogjanak! Istenem, ha ugy is volna, nevetséges lehet az, ha a papleányka is szeretne papné lenni? De ugy gondolom, az édesapa és édesanya mellett nagy , krisztusi önfeláldozó munka vár a papleánykákra is így tanító hatása is lehetne a konferenciáknak rájuk nézve is.” [19]

A református nők és lelkésznék szerepének változása, átalakulása vezetett oda, hogy a nőknek ez a csoportja is kiemelkedett, alakot, hangot kapott a névtelen, láthatatlan háttérből, szerephez jutott az egyházi életben. Ez a szerep továbbra is “kiegészítő” szerep maradt, a lelkész társáé, akinek munkáját, a gyülekezet lelki és egyéb vezetését még hosszú ideig csak férfiak látják el. A lelkésznék új tevékenységi körei, igényei is jelzik azonban azt az utat, amely a nők mind szélesebb emancipációját jelenti a református egyházon belül is.

 

 



[1] A témával foglalkozó cikkem: SÁRAI SZABÓ Katalin: Nőkép a református sajtó tükrében, 1867-1918. In: Egyháztörténeti Szemle 2001. II.évf. 2.sz. 3-35p.

[2] Dr. GULYÁS István: Leánynevelésünk és a felsőbb leányiskolák II. In: Debreczeni Protestáns Lap 1896. febr. 15. 82.p.

[3] VARGHA Gyuláné: Fölhivás a magyar nőkhöz. In: Debreceni Protestáns Lap, 1904. már. 12. 173.p.

[4] BITAY Béla: Protestáns Nőegyletek. In: Protestáns Közlöny, 1889. ápr. 18. 141. p.

[5] NAGY Károly: Nőnevelés - nőnevelő. In: Református Szemle, 1916.aug.15., 487.p.

[6] TÓTH Sándorné: A tegnap és a ma papnéi. In: Református Lelkésznék Lapja. (továbbiakban RLL.) 1932. márc. 4.

[7] dr. RAVASZ László: A lelkészné, mint szolgatárs. In: RLL. 1929. dec. 85-86.p

[8] KOVÁCSNÉ HUSZÁR Jolán: A papné hatása a gyülekezet nőtagjaira. In: Kálvinista Szemle, 1927. aug.13. 274-75.p.

[9] Dr. ENYEDY Andorné: A lelkészné mint hitves, anya és magyar úriasszony. In: RLL. 1939.. 7.sz. 2.p.

[10] ARANY Dénesné: A falusi leányok közötti munkánk által hogyan neveljük ref. magyar népünket és hogyan küzdjünk az egyke ellen. In: RLL. 1938.12.sz. 3-9.p.

[11] u.o.

[12] PAP Géza: Miben lehet a papné segítségére férjének a gyülekezeti munkában? In: RLL. 1933. 3-4. 7.p.

[13] NOVÁK Olga - KATONA Viktória: A nőtheológusok kérdéséhez: a nőtheológusok In: Protestáns Egyházi és Iskolai Lap. 1918. aug. 4. 250.p.

[14] A Református Szociális Misszió és a Református Lelkészmenyasszonyképző tájékoztatója. Ráday Levéltár, C/197 Kováts J. István iratai. Őrszentmiklós. (rendezés alatt)

[15] DANCSHÁZYNÉ MATOLCSI Judit: Egymás között. In: RLL. 1928. 5.sz.32.p.

[16] u.o.

[17] LUKÁCSY Imréné: A papné és a divat. In: Kálvinista Szemle, 1927.júl.9. 235.p.

[18] F.Sz.I. Néhány szó a lelkésznékhez egy lelkésznétől. In: Kálvinista Szemle, 1932.szept.17. 305.p.

[19] NAGY Imréné: Megfigyelések az Országos Református Lelkész-Egyesület gyűlésén. In: Kálvinista Szemle, 1927.okt.15. 347-38.p.