PÉTER MÁRIA

 

Liturgia és diakónia, az istentisztelet és a szeretetszolgálat kapcsolódása az Újszövetségben

 

 

Ma, ha a templomba járó ember a liturgia és diakónia szót hallja, rögtön a templomban zajló istentiszteleten történő rituális cselekményre gondol a    liturgia szó hallatán és az egyházi otthonokban, egyházi kórházakban, a gyülekezetek hétköznapi életében folytatott betegápolást, egyéb segítőszolgálatot jelentő tevékenységre gondol a  diakónia szó elhangzásakor.

 

I. A két fogalom előfordulása az ÚSZ-ben

 

I/1. Előadásom címében mindkét szó Isten és embertársunk szolgálatának terminus technikusa az Újszövetségben.

Leonard Trintend – a Faith and Order istentiszteleti bizottságának tagja (azon belül is az európai albizottságban tevékenykedik), egyik előadásában [1] , az „Istennek való szolgálat” ÚT-i értelmét kutatva, arra az érdekes felismerésre jutott, hogy a „leiturgia”,diakónia”, „latria” szavaknak az Út-ban sokszor nincs is kultikus jelentésük, hanem elsőrenden emberek iránti cselekvést jelölnek. (Pl. Rm.15:27; 2Kor.9:2 és Rm.12:1). [2] Felfedezte, hogy az ÚT-ban nem találunk olyan „leiturgiát, „diakóniát” és „latriát” amelyek egy épülethez, vagy egy időponthoz volnának kötve. Ezek a kifejezések sokkal inkább a keresztyén ember hétköznapi életének területére, tevékenységére vonatkoznak. Az ÚT az imádságot, éneklést, a dicséretet, hálaadást, a kenyértörést az adakozást, az adománygyűjtést, a szegények segélyezését, gondozását, az „istenszolgálat” egy ugyanazonrészeként tekintik a keresztyén közösségekben. S a leiturgiát, diakóniát, latriát, mint terminus technikusokat a szentek szolgálatára vonatkozóan és fogalmi megkülönböztetések nélkül használja az ÚSZ, lásd pl. 1Kor.16:15c; Rm.12:1; RM.15:27. az ÚT-ban:

Az istentisztelet centrális dolgai:

Jézus Krisztusnak az Egyház Fejének a jelenléte a fontos, a Szentlélek, a hirdetett Ige által a gyülekezeti összejöveteleken, s a közös ünneplés, az istentisztelet minden mozzanata a közösség gyakorlására és a közösség építésére történik.

Találkozás Istennel, szolgálat Istennek; találkozás egymással, a testvérekkel és szolgálat egymásnak, egymás között.

A liturgia és diakónia együttesen jelenti a végzett istentiszteleti szolgálatot. Az összejövetelkor, a templomban, a házaknál, az intézményekben, a napi élet munkájában, a leiturgia (továbbiakban: liturgia) és a diakónia tartalmuknál fogva megkülönböztethető árnyalt jelentéssel bírnak, de élesen nem különíthetők el. Az egyháztörténelem során a liturgia a templomi ünnepi, istentiszteleti szolgálatára, egy aktív lelki, szellemi eseménysorra vonatkozott (Zsid.10:11; Tit.1:9; Ap.csel13:2; Zsid.8:6, 9:21; Fil.2:17-30), míg a diakónia egyre inkább a materiális testi szükséglet kielégítésére, orvoslására (Lk.12:37, 17:8; Jn.12:12; 1Pét.1:12, 4:10; 2Kor.8:19-20; Mt.25:44; Rm.15:25; Zsid.6:10).

 

I/2. Ezt az elkülönülő árnyaltságot a liturgia és diakónia fogalmak között az „érem két oldalának” nevezhetjük. Biblikusan fogalmazva: az istentisztelet, a liturgiai és diakóniai szolgálat az ige hirdetésétől, az imádattól, könyörgéstől, a hálaadás – és dicsérettől elvezet bennünket az Úr asztala közösségéhez, ahol Jézus szolgál (diakoneó) nekünk, s Ő ezután küld bennünket embertársaink, testvéreink felé szolgálni. Az úrvacsorai, eucharisztikus, hálaadó, örömteli közösséghez juttatnak el a liturgikus elemek (ének, ima, könyörgés, igehirdetés, stb.) és ebből a közösségből indul ki a diakónia, a szeretetszolgálat. Erre látunk példákat a szolgálat két szavának lényegében azonos, de árnyaltan különböző jelentéskörére az Újszövetségben.

„Láncra fűzve” az istentisztelet ünnepi és hétköznapi, hétköznapi és ünnepi váltakozását, így szedném pontokba a liturgia és diakónia használatának árnyalatait.

 

1. A diakónia és liturgia szavak az apostoli igehirdetést és írásmagyarázatot éppúgy jelölik, mint az istentisztelet rituáléjához: a hálaadáshoz, dicsőítéshez avagy az ezután

2. az agapéhoz, szeretetvendégséghez tartozó asztalkörüli szolgálatot (Ap.csel.6:2; 1Kor.11:17-23).

3. Egyszersmind az ősgyülekezeti közösség harmadik (legnagyobb) istentiszteleti közösségi eseményére, az úrvacsora sákramentumának kiszolgáltatására is használatos volt a diakónia, liturgia újszövetségi szóhasználat.

4. Végül, de nem utolsó sorban, a szentek rászorultságában nyújtott segítséget, a szentek szolgálatát (Rm.15:25 ; Rm.16:15) szeretetszolgálatot, segítségnyújtást is mindkét fogalommal jelöli Szentírásunk.

 

Tehát, mind a 4 mozzanat (1-4-ig), az istentisztelet együttesét jelenti a két szó (liturgia és diakónia) használatával.

Az ünnepi istentiszteleti szolgálat az élet tiszteletében folytatódik a Lélek jelenvalóságában, Istent dicsőítve az emberek között: „Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy látván a ti jócselekedeiteket dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt.5:16).

A két szó bővebb exegetikai vizsgálatába nem bocsátkozom előadásom keretén belül. A továbbiakban biblia-teológiai szempont vezérel a liturgia és diakónia (istentisztelet és szeretetszolgálat) kapcsolódásának vizsgálatában.

 

 

II. Istentisztelet és irgalmasság (szeretetszolgálat) a teremtés rendjében a teljes Szentírásban

 

II/1/a. „Aki az emberi nyomorúság történetét akarná megírni Ádámmal kellene kezdenie, aki azonban a földi irgalmasság történetét akarja felvázolni, lényegében véve csak Krisztussal kezdheti. [3] A „gratia universalis”-ról, és a „gratia specialis”-ról, Isten irgalmáról már az ÓSZ beszél, mégis az egész ÓSZ csak előre vetített árnyéka az ÚSZ-nek, mert ha az irgalmas szeretet szolgálata Izraelben lényegében ugyanaz, megvalósulásában csak árnyképe az újtestamentuminak. Az ÓSZ etikája tehát az Isten szeretetéből levezetett teremtett világ iránti szeretetben, majd felelős felebaráti, emberek iránti szeretetben (pl. 1Móz.4.) csúcsosodik ki. (5Móz.6:4 kk. Sömá Izráel!; 3Móz.19:18). Lényege, hogy minden egoizmus kizárásával Istenét kell szeretnie Izraelnek és szolgálnia a másik embert. A törvények forrása az isteni irgalmasság volt. A gratia speciális „fölényben” volt a gratia universalissal szemben. „Aki elnyomja a szegényt, gyalázattal illeti annak teremtőjét; az pedig tiszteli, aki könyörül a szűkölködőn” (Péld.14:31).

„Szeresd az Urat a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből és szeresd felebarátodat mint magadat” (5Móz.6:5; Mt.22:37-38).

„Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösen fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől!” (Ézsaiás 58:6-7)

„Szánjátok oda a ti testeteket, mint élő, szent és Istennek tetsző áldozatot, mint a ti okos istentiszteleteteket.”(Rm.12:1)

„Tiszta és szeplőtelen istentisztelet Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az özvegyeket és árvákat az ő nyomorúságukban és tisztán megőrizni az embernek magát a világtól.” (Jakab1:27)

„Mivel tehát ilyen főpapunk van,… Jézus az Isten Fia, … járuljunk tehát bizalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmat nyerjünk és kegyelmet találjunk amikor segítségre van szükségünk.”

Ezt az Isten dicsőségét szolgáló, Isten tiszteletét kifejező engedelmességet és a másik ember, sőt a természet javát munkáló törekvést, a teremtett világban a rendeltetése szerinti szolgálatát veszítette el az ember a bűnbeeséskor.

II/1/b. Peter Brunner, német teológus írja az istentiszteletből és az emberi szeretetből fakadó szolgálatról, – s ez a liturgia és a diakónia összefüggéseiben is igaz –, hogy az emberi lét a 7. nappal kezdődik, amikoris Istennel együtt megpihen az ember. Örül, áldja, magasztalja, tiszteli őt, imádja és dicsőíti. [4] Istentiszteletet tart a csendes figyelésben, figyel arra és engedelmesen cselekszi a munkájában 6 napon át a „kert művelését”. Figyel Istenre, távol tartja magát az Isten teljhatalmára visszatartott „fától és gyümölcsétől, amely a kert közepén van” (1Móz.3:3).

Az Isten tisztelete (a nyugalom napja) megelőzi a munkás napokat, a teremtett világ szolgálatának napjait. Mondhatjuk így is: a rituális, a liturgikus szolgálat, az Isten előtti szolgálat megelőlegezi, felkészíti az embert a munkás napokra, a másik ember és a természet szolgálatára (a diakóniára).

II/1/c. Tehát a liturgia, a kultusz ott van a teremtés rendjében, a 7. napon. „Istenképűségünk van elrejtve, belehelyezve a liturgiában, az istentiszteletünk, hálaadásunk, a köszönetünk, az imádatunk folytán.” [5] Ez nem csupán a napra van leszűkítve, hanem a nyugalom napján nyugszik az egész munkásságunk (a 6 napunk), tevékenykedésünk az emberi természet világában, a teljes teremtett világban, melynek részei vagyunk. Részese, örököse, hordozója, felelőse. Így származik az Isten teremtő szeretetéből, majd a bűneset után – irgalmas szövetségéből (1Móz.9:12) – a szeretettel végzett szolgálatunk, diakóniánk.

II/1/c A teremtésben, a kert közepén álló (tiltott) fa (1Móz.2:16-17), egy különösen lehatárolt hely az istentiszteletre. Isten szava, kijelentése alatt körülzárt hely. Nem sövénnyel veszi az Úr körül, nem védőkorláttal, hanem a bizalom, a kérés páncéljával. Ebben a tiltásban, Igében az első teremtmények számára ott rejtőzik a teljes Biblia, az evangélium és a törvény. [6] Ezzel a kijelentéssel több szempontból (1Móz.2:16-17) meg van határozva az istentisztelet, a kultusz, és a szeretetből fakadó engedelmesség. Az isteni tiltásnak való engedelmesség az emberközeli szolgálatot, védelmet, az ember javára szánt engedelmességet jelentette. Azaz a szolgálat, a liturgia és diakónia nem egyéb, mint Krisztus megváltó, irgalmas szolgálatának egyházi funkció alakjában való gyakorlása. Jellegét tekintve, Isten szeretetéből fakadó és Isten dicsőségét szolgáló hitvallásos cselekedet a hit és diakónia. Szorosan összetartozik istentisztelet és emberszolgálat, a liturgia és diakónia,

II/1/d. Az „ószövetségi irgalmasság, szeretetszolgálat” Krisztusban, az új Ádámban beteljesedik, Krisztus által kiteljesedik. Az első Ádám által, a paradicsomban elveszített isteni tisztelet áll helyre és teljesedik ki az új Ádámban. A holland gyakorlati teológus, Uhlhorn jól fogalmaz: „War die Liebe, wie sie in Christo Jesu erschienen ist, etwas neues: so tief im Ehre” [7] (A szeretet, ahogy az Jézus Krisztusban megjelent, valami új: annyira mély az Isten tiszteletében, mint amennyire emberi a felebarát szeretetében).

 

III. Teocentrikus emberszeretet Jézus messiási szolgálatában

 

Jézus a szeretet kettős egy parancsában (Mt.22:36-40) a felebaráti szeretetet az Isten szeretetével kötötte össze. „Ez a szeretet nem szentimentális érzelem, nem csupán humanitás vagy egyszerű altruizmus, hanem mindenestől teocentrikus irányú szeretet”. [8] Jézussal elérkezett a Földre az Isten országa és ebben az egyetlen a felek között lehetséges viszony a szeretet viszonya. Éppen akik Istennek tiszteletében szolgálnak, azoknak az az ismertetőjük, hogy egymást szeretik, „teocentrikus” irányú szeretettel. Jézus a felebaráti, - az emberszeretetet, az Isten szeretetével kötötte szorosan egybe és ennek fordítottja is igaz, azaz Isten és a felebarát szeretete összetartozik nála. Az isten imádata, szeretete, tisztelete, a hódolat kifejezése, a liturgia nem hiteles a felebarát, a másik ember felé ápolt szeretet nélkül (1Jn.3:13-18; 1Jn.4:7-21; Jak.1:27)

„Amiképpen az Atya szeretett engem, én is úgy szerettelek titeket.” És „amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn.13:35).

„Krisztus etikája szerint tehát a szeretet Istentől és Istenért van, vagyis amint forrása, úgy végcélja is maga az Isten.” [9]

Ez a teocentrikus szeretet az alapmotívuma az Ószövetségben a választott nép saját körében a jövevényekkel szemben gyakorolt irgalmasságnak, a „szociális” parancsoknak. Az Újszövetségben Jézus által betöltve, újraértelmezve az Úr Krisztus váltságának is a lényege az Isten- és az emberszeretet együttese, mert az irgalmasság nem egyéb, mint a felebarát nyomorúságával szemben, tettekben megnyilvánuló szeretet és áldozatvállalás. Ez volt az alapmotívuma Jézus azon irgalmas munkáinak, különösen pedig áldozatának és közbenjárásának, melyet, mint főpap végzett az övéiért. [10]

Ha mi emberek (az Ó- és az Újszövetség emberei), Isten iránti szeretetünket ki akarjuk fejezni, útmutatásul hangzik: „Legyetek irgalmasok, mint a ti mennyei Atyátok irgalmas” (Lk.6.36) és „Amennyiben nem cselekedtétek meg eggyel a legkisebbek közül, énvelem nem cselekedtétek meg” (Mt.25:45).

Így az Istennel szemben való kötelessége Jézusnak engedelmességgé, Istent dicsőítő cselekedetté, istentiszteletté, liturgiává válik, s diakóniája is az Isten szeretetéből fakadó irgalmas emberszolgálat.

Tehát az irgalmasság, a szeretetből fakadó szolgálat a Krisztus által megváltott és újjászületett embernek Isten dicsőségét szolgáló cselekedete.

 

IV. A liturgia és diakónia, mint az egyház istentiszteleti szolgálata Krisztus hármas tisztének szemszögéből

 

Nézzük meg a diakóniát és a liturgiát, az Egyháznak, mint Krisztus Testének együttes lételemét. Krisztus megkezdett főpapi, prófétai és királyi munkáját végzi az Egyház. Ezt teszi Isten dicsőségére és tagjai nyomorúságának, szükségeinek enyhítésére. Isten országának terjedésére. Jelként szolgál az Egyház a diakónia és liturgia által, a teremtett világ közepette.

 

IV/A A kultusz, a liturgia és az irgalmas szeretetszolgálat a diakónia cselekvő személye (szubjektuma) Isten Fia. Azért történhet a mi istentiszteletünk, az egyház ünneplése, mert előszöris Krisztus, mint főpapunk szolgál nekünk, (Zsid.6).

Jézus papi szolgálatát az ÚSZ, különösen a Zsidókhoz írt levél, az ÓSZ papi tisztével hozza összefüggésbe. Az ároni papság feladata a közbenjárás és a gyülekezet istentiszteleti rituáléjának irányítása. Amiképpen nyáj előtt megy a pásztor, úgy járul a népéért Isten előtt közben a főpap. A nép áldozatait (bűnért bemutatott véresáldozat, hálaáldozat, égőáldozat, stb.), bemutatja, odatárja az Úr elé. Ugyanakkor „viszont”- szolgálatban van az Isten küldöttje a választott nép felé. Isten törvényét, akaratát, kijelentését közli a népével. Évente egyszer ő léphet a szentek szentjébe és vihet áldozatot váltságul a gyülekezetért, elengedve a táboron kívül egy bűnbakot. Az ószövetségi istentiszteleti szolgálat papi, főpapi funkcióját vette magára és töltötte be egyszer s mindenkorra az új szövetség szerzője, Jézus Krisztus. Mivel Ő magát áldozta szeretetből értünk, ezért járulhatunk hozzá bizalommal, általa teljesen mienk Isten tökéletes szeretete, irgalma (Zsid.4:14-16; és 7-10. részig). Ő a liturgikus, ceremoniális szolgálatot betöltötte azzal, hogy mindannyiunk főpapja, liturgusa és diakónusa lett.

Tehát, ami az istentiszteletben történik, az maga az elrejtett titok. Ennek a történésnek a szubjektuma Isten és az Ő Fia, Jézus Krisztus. Az, ahogy Krisztus munkálkodik az emberben, az istentisztelet különböző cselekményében, az teszi az istentiszteletet titokká (mysteriummá). [11] S mivel az egyház Krisztus Teste, ezért az egyház teljes lényegét csak Krisztusból lehet megérteni. Krisztus főpapi liturgus és diakónus szolgálatát az egyház végzi tovább ezen a Földön. Az egyház diakóniai egyház (Diakonische Kirche), mert Urának szolgál. [12] S Krisztus Testeként az Egyház, úgyis mint a helyi Gyülekezet válik cselekvő szubjektumává a liturgiának és diakóniának.

Tehát a szeretetszolgálat szubjektuma végső fokon maga Jézus Krisztus, aki ezt a munkáját a gyülekezet által gyakorolja a földön. Így prolongálódik Krisztus főpapi munkája nemcsak dogmatikailag, hanem gyakorlatilag is az egyház liturgikus és diakonális funkciójában. [13]

Világosan látta ezt már Kálvin is. Tanítása szerint, amikor az egyház munkálkodik ebben a világban, akkor a szentek egyessége valósul meg: „communio sanctorum”.

„Az anyaszentegyház rajtunk és közöttünk végbemenő szolgálata által Krisztussal egyesülünk, s a Vele való kapcsolat révén egymással is olyan közösségbe jutunk, amely minden földi és vallási közösségtől abban különbözik, hogy nem emberi meggyőződésen és elhatározáson, hanem egyedül Krisztus mi rajtunk végzett munkáján alapul.” [14]

 

IV/B prófétai vonások az istentiszteleti és a diakóniai szolgálatban

Amíg a papi-főpapi szolgálat ugyan az Isteni kiválasztásból, de emberi örökségként, az ároni papság vonalaként úgy súlypontozódik, hogy: a választottakat képviseli a pap Isten előtt, úgy a próféta mindenkor közvetlen Isteni megszólításra, megbízásra, Isten nevét viszi, képviseli a nép felé: „döbár Jahve”, „Így szól az Úr”. A próféta az Úr szemével lát rá a népre és a történésekre. Előre látja a következményeket, s így ítél, figyelmeztet, vagy ígér, dicsér. Krisztus prófétai szolgálatában az Egyház liturgiája és diakóniája, azaz istentisztelete a hirdetett, a látható sákramentális és megcselekedett igeszolgálattal látásokat közöl. Nem vész el a földi történésben, nem oldódik fel, nem azonosul altruista módon, hanem jel, jelzés marad Urának engedelmeskedve, sok kísértés közepette.

Az egyház liturgia és diakónia szolgálatának kísértései azonban a prófétai szolgálatra nézve:

1. a hatalom, uralkodás, magunk különbnek tartása…

2. az áldozattá, kiszolgáltatottá válás…

3. a mindenhatóság, mindent jobban tudás, a hamis önteltség érzése…

 

A liturgiában az Ige hirdetése, Isten szava, ott és úgy, ahogy Ő akarja „itt és most” (hic et nunc) „élővé és hatóvá válik.” Élesen lát, „behatol a csontok és velők megoszlásáig.”

A diakónia a prófécia, egyik ága, megjelenési formája lehet. A diakóniának mindig ott kell először tevékennyé és jellé lenni a társadalomban, ahol az emberi közösség humán-érzéke nem jut el a rászorulthoz, a szociológia keze rövid a segítségnyújtásra és szeme homályos a távlatok meglátásához.

A diakónia nemcsak a keze, de a szíve is az egyháznak. Miért? Mert az egyház, a helyi gyülekezet, önmaga is szolga. Szubjektuma a szolgálatnak.

Nemcsak a liturgia, de a liturgia a diakóniával együtt ábrázolja ki a gyülekezetet, az egyház létét (Lk. 22:27). „Én olyan vagyok köztetek, mint aki szolgál.”

Nem kell minden szociális gondot megoldani, vagy minden politikai érában tanácsadó, komponens lenni. [15]

 

IV/C Krisztus királyi szolgálatából adódó vonások.

A Pantokrátor megbízásából szolgál az egyház: „Nékem adatott minden hatalom (tou panton) mennyen és földön. Elmenvén tegyetek tanítványokká minden népeket megkeresztelvén őket az Atya a Fiú és Szentlélek nevében (Mt. 28:18).

A Krisztus király-tisztének szolgálatában részt venni azt jelenti, hogy Ő küld a gyülekezetből a világba, nyit bennünket a többi ember felé.

 

„Az irgalmasság-kegyelem királyi székéhez bizalommal járulhatunk.” (Zsid.4:16)

 

Jézus Krisztus királyi méltósága Isten és ember szolgálatának mélységében ragyog fel a leghatározottabban. Legyőzte az ősellenséget, a halálos bűnt és a bűn erejét, következményét, az örök halált, a kárhozatot, az Istentől való elvetettségünket. Az Ő királyi szolgálata folytatódik az eszkatonban, az örökkévalóságban. A földi életet a „houtos aion”-t összekötötte számunkra azzal, amitől elszakadt az örökkévalósággal, az eszkatonnal.

Az Egyház mindkét itt tárgyalt szolgálatában - liturgiájában és diakóniájában -, prófétai látása az eszkaton felé néz, ezt szolgálja, úgy képviseli az emberiségnek Krisztus királyságát, hogy szolgál: (liturgia-szóval, diakónia-tettel) „elmenvén, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében.”

Az istentisztelet hatása, bizonyságtétele a missióban folytatódik tovább.

„Nagy kísértés azonban, hogy a diakónia a misszió eszközévé degradálódjon.”

Ezért is kell mindig együtt látnunk az árnyaltan szétvált liturgia és diakónia, istentisztelet és szeretetszolgálat együttesét. Hol, melyik oldala kerül közelebb az istentiszteletnek a sóvárgó embervilágban és hívja meg, választja el Isten számára a felebarátot.

 

A liturgia, a diakónia a kultusz és a szeretetszolgálat aktív, együttes tevékenysége, a keresztyén hit kifejezője az Egyházban. Az Egyház liturgiai és diakóniai funkciójának nem az a célja, hogy boldoggá tegye az emberiséget, hanem hogy Isten országa megvalósulását munkálja a lélek és a test nyomorúsága közepette. Jézus a teljes embert látta maga előtt, annak testét, lelkét, szociális szükségét.

„A nyomorúság leküzdése tehát nem cél, hanem út a cél felé, mely nem egyéb, mint Isten országának az építése, s ezáltal Isten dicsőségének növelése.” [16]

Rendeltetésünk betöltése. A helyi gyülekezet közösségi formában megnyilatkozó hódolata, istentisztelete és szeretetszolgálata, liturgiája és diakóniája Isten dicsőségére és az emberek javára. Ahogy szépen és ékesen Heidelbergi Káténk 32. kérdés-felelete summázza:

 

„Miért hívnak téged Krisztusról keresztyénnek?

Azért, mert hit által Krisztusnak tagja és így az Ő felkenetésének részese vagyok avégre, hogy nevéről én is vallást tegyek, magamat élő hálaáldozatként néki adjam s a bűn és ördög ellen ez életben szabad lelkiismerettel harcoljak és azután Ővele együtt minden teremtmény felett örökké uralkodjam.”

 



[1] Leonard Trintend: Die Gestalt des Gottesdienst als Antwort der Gemeinde (Ökumenische Rundschau 1958. 53. p., ismerteti Josef Sittler)

[2] Dr. Varga Zsigmond Jenő: Újszövetségi görög-magyar szótár (Bp. 1992.)

[3] Paul Filippi: Christozentrische Diakonie 1975. Heidelberg

[4] Peter Brunner: A keresztyén istentisztelet teológiája (Leiturgia I. 122. p.)

[5] Peter Brunner: A keresztyén istentisztelet teológiája

[6] M. Luther: Wort zum Agenda 80.p. 4. bek., 110. p. 18. kk.

[7] Uhlhorn: Christliche Liebestätigkeit

[8] Joó Sándor: Református Diakónátus Bp. 1939; 30. p.

[9] Joó Sándor i.m. 31. p.

[10] Joó Sándor: i.m. 32. p.

[11] Peter Brunner: A keresztyén istentisztelet teológiája I. 181.p.

[12] V. D. Wendland: Das diakonische Amt der Kirche I. 519. p.

[13] Joó Sándor i.m. 34. p.

[14] Wenland: Kálvin teológiája 162. p.

[15] Paul Filippi i.m. 42. p.

[16] Joó Sándor i.m. 32. p.