Petrőczi Éva

 

Tótfalusi Kis Miklós és Pápai Páriz Ferenc barátsága

 

Mielőtt Tótfalusi Kis Miklós és Pápai Páriz Ferenc barátságának a magyar protestáns legendárium élő részévé vált, sokszor előszámlált tényeit és dokumentumait a megszokottól legalább részben eltérő módon felidézném, hadd térjek ki a későhumanista barátságok egyenesági örökösének tekinthető XVII. századi confraternitas néhány általános vonására, illetve néhány példájára.

Erich Trunz 1931-ben megfogalmazott szavait ma, hetven év múltán is érvényesnek érezhetjük jelen témánkra vonatkoztatva, annak ellenére, hogy ő csak az 1600-ig terjedő időszak tudósi “barátságtörténetét”kívánta jellemezni: “ Minden tudós (tanult ember) »amicus« és »amicissimus« volt (t.i. társai számára)... Nem számított ritkaságnak, hogy valaki 30, 50 vagy még több barátját tartotta számon... A tanult ember számára a másik tanult ember volt egyedül az, akinél megértésre számíthatott. A tudós házasságában, házában, pénzkereső foglalkozása során olyanokkal találkozott, akik ezt (t.i. tudósi énjét) nem értették meg, akik alacsonyabb szintre húzták le őt... A tanult emberek házassága polgári, mindennapi, gyakorlatias volt. Az asszonyok a háziasszony és anya szerepét töltötték be... Ezzel szemben a tudós-társ nem csupán megértő barát volt, de maga a tudomány megtestesítője, a tudomány pedig az Istenhez vezető utak egyike. (Az utóbbi megállapítás már a puritán pánszófia felé mutat,amelynek lényege a tudás révén fellelhető megváltás. P.É.)” [1]

A fenti érvelésben – bár nem egészen mentes a Kinder-Küche jellegzetesen német előítéletétől – még a 17–18. századra vonatkoztatva is sok igazság van. S noha sem Tótfalusi Székely Máriával kötött kései frigye, sem a kétszer megözvegyült Pápai Páriz három házassága nem volt sikertelen és boldogtalan, [2] a hivatásuk gyakorlásához szükséges erőt házi köreikből aligha meríthették. A baráti kapcsolatok jelentősége különösen megnövekedett idegen környezetben, a peregrinációban töltött időszak során, ilyenkor még a gazdasági-társadalmi különbségek is kevésbé számítottak. E külföldjáráshoz kötődő barátságoknak – meglehetősen egyszerűsítve most a sokkal bonyolultabb képletet – alapvetően két fajtája ismeretes.A felfelé kapaszkodó fraternizálás, amikor egy magyar deák instanciázó levelekkel, s versenyszerűen űzött album amicorum bejegyzés-vadászatokkal kereste meg az őt vendégül látó ország egyházi és világi celebritásait. Mint – hogy időben hőseinkhez közeli példát említsek – az 1671-től 1693-ban bekövetkezett haláláig Angliában tanyázó lelkészfi és múzsafi, Mezőlaki János, akiről Gömöri György így ír: “Míg latin versezetei eléggé középszerűek voltak, csodálnunk kell mohó kapcsolatéhségét, s híresség-hajhászását, amelynek albuma oly sok magasztaló hangú bejegyzést köszönhet.” [3]

Sokkal tartósabbak és megtartóbb erejűek voltak azonban a sorstársi alapon szövődött peregrinus-barátságok, amelyek igen gyakran életfogytig tartottak. A diák-diáriumok egyik legfontosabb témája a honfitársi találkozások leírása volt. Ez az egyik vezérmotívuma a Tótfalusi és Pápai barátságát triumvirátussá bővítő, Kis Miklóst betegségében, egészen haláláig híven gyámolító, ugyancsak Hollandiát járt orvosdoktor, Vízaknai Briccius (Bereck) György naplójának is. Íme, néhány példa: “1694. április 30. Érkeztem és barátságot vettem N. Szaniszló urammal Lugdumumban.1694. júliusnak 18. napján érkeztem Franekerába, elhagyott barátim látogatására.” [4]

Ugyanez a napló egyébként számos helyen őszinte lelkesedéssel, a nagy eseménynek kijáró érzelmi töltéssel számol be egy-egy Pápai Páriz-levél érkezéséről is. De – jelen témánkhoz még inkább közelítve – hasonló, a peregrinus-társak szeretetében, támogatásában meg nem csalatkozó, illetve azt meg nem csaló barátság-igény nyilvánul meg magának Pápai Páriz Ferencnek Szenci Molnáréhoz e tekintetben oly hasonló Napló-jában. [5] Így az 1674-es, Bázelben töltött esztendőt megörökítő lapokon is: “Május 5. Adott tekintetes Veresegyházi Tamás Uram kölcsön 12 tallérokat. Május 9. Adott tekintetes Horváti Békés János Uram 23 tallérokat kölcsön, szükségemben... Május 13. A kiváló magyar Veresegyházi Tamás Urat dr. Johannes Zwingerus Úr ... ünnepélyesen a szent teológia doktorává avatta.” Említésre méltó ugyanezen év júliusának egy gyászba forduló, de ugyancsak barátság-központú epizódja, Békési Horvát János teológus sérvműtét után bekövetkezett halálának krónikája, amely érvelésében többhelyütt megelőlegezi az évtizedekkel későbbi verses Kis Miklós-sirató fő motívumait, természetesen a nyomdászi hivatásra való vonatkozások nélkül: “Ez az annyira váratlan hír minket,honfitársait, engem és Kopis Kállai János urat, akik ekkor Basileában időztünk, felette megrendített. Részben mert elveszítettünk egy igen kedves barátot, ... részben s legfőképpen a veszteséggel sújtott hazára gondolva, mely a tudományok minden ágában ily kiváló férfiút ... veszített el.” [6]

Meg kell jegyeznünk azonban,hogy két hősünk barátsága korántsem volt olyan törvényszerű, mint az előbbiekben felidézett peregrinusi confraternitasok. Elsősorban azért, mert az 1649-es születésű Pápai Páriz Ferenc lelkipásztor fiaként nemesi ivadéknak számított, míg egy évvel ifjabb barátja és tanítványa a jobbágysorból még alig kiemelkedett homo novus volt. Maradéktalanul igazat kell adnunk Nagy Gézának abban, hogy ezt a szakadékot Páriz az atyai ház szellemének jóvoltából hidalhatta át oly természetesen. Ő is idézi Pápai Páriz Imre puritán sikerkönyvének, a Keskeny út-nak alábbi párbeszéd-részletét: “Kérdés: Az anyám hasában is nemes ember voltam én? Felelet: Ne kérkedjél azzal: mert az Isten alacsonrendű embert szokott gyakrabban választani nagy dolgok véghezvitelére.” [7]

Érdemes idéznünk magát a Nagy Géza-tanulmányt is, mindkettejük hivatásbéli függetlenségéről, illetve – Tótfalusi Hollandiából való hazatérése után – kettejük kapcsolatának fegyvertársi és közhasznú jellegéről: “Pápai Páriz előtt mind magára, mind a vele majdnem egykorú, de nála 8 évvel később külföldi tanulmányútra induló Misztótfalusi Kis Miklós számára a papi, professzori hivatáson túli, minél függetlenebb, s ugyanakkor nélkülözhetetlen polgári, értelmiségi foglalkozások lebegtek célként... Pápai Párizt, őszinte nevelői és baráti érzelmein túl, kétségtelenül művelődéspolitikai elgondolások is vezették Kis irányításában. A maga és tudós kortársai fegyvertársát látta Kisben, s ez hazatérése után, itteni működése alatt valóban Pápai Páriz műveinek nem csak művészi kiadója, hanem egyenrangúnak tekintett és stiláris, ortográfiai javitásokra egyszer s mindenkorra felhatalmazott munkatársa...” [8]

Ám egy tipográfus, egy “vasmíves”, a dicstelen korabeli epiteton ornans szerint, és egy orvosdoktor életrajzát semmiképpen nem lehetett “párhuzamossá” tenni. Pápai Páriz a legjobb szándékkal irányította ugyan egykori tanítványát a könynyomatói mesterség mint szabad pálya felé, nem számolt azonban a veszélyeztetettségük, szűkös élet-kereteik miatt magukat csak “papisztokratikus perlekedésekben” kiélni tudó egyházi vezetők ellenszenvével, amelyet az “elhollandosodott” (szerintük: elkapatott!) Tótfalusi öntudatos és érzékeny viselkedése a végletekig szított. Ezt az áldatlan helyzetet tovább súlyosbította Tótfalusi barátjáénál kevésbé szerencsés, kevésbé túlélés-képes lelki és fizikai alkata is: “Pápai Páriz természetesen jóval védettebb helyzetben volt, mint Kis. A professzori, orvosi, írói tekintély mellett modorban és kedélyben is szerencsésebb volt Kisnél, akiről Hermányi Dienes József (a kor pletykafészke!) jegyezte fel, hogy kortársai szerint “vala fekete és gondolkozó, komor ember”. Ezzel szemben – mint ugyancsak Hermányitól tudjuk – Pápai Páriz ... tréfás ember volt, s még az országos református zsinaton is ironikus megjegyzésekkel illette... az egyházi atyákat.” [9]

Jakó Zsigmond Erdélyi féniks kísérőtanulmánya ugyanezeket a momentumokat elemezve, ha fel nem is menti a Tótfalusit végzetes betegségbe majd halálba kergető egyházi köröket, rávilágít mai szemmel nézve önpusztítóan érthetetlen, mert országot-egyházat egyaránt szegényítő viselkedésük hátterére: “A veszélyeztetettség tudata a konzervatív erőknek kedvezett a református egyházban. Mivel minden változás (még egy olyan csekélyke is, mint egy szelet vet, vihart arat egyéniség betörése zárt köreikbe! P.É.) számukra csak kedvezőtlenebbet hozhatott, görcsösen ragaszkodtak a meglevőhöz.” [10]

Ez a görcsös statikusság-igény, s a vele egy tőről fakadt zsugoriság (hiszen pénzt kiadni is mozgás, változás) egyébként a közismerten békeszerető, szelíd és fegyelmezett Pápai Párizt éppúgy feldúlja, s megbetegíti majd, mint a sokkal zabolátlanabb Kis Miklóst. A Páriz utolsó éveit megkeserítő, ki nem fizetett enyedi járandóságok körüli vitákra gondolok itt, amelyek – tompított hangnemben ugyan – számos fordulatukban emlékeztetnek az “erdély féniks” meghurcoltatásának részleteire.

A továbbiakban – mivel életük, baráti kapcsolatuk minden eseményét megszámlálhatatlanul sokan, sokszor idézték már; [11] szószaporító ismételgetések helyett néhány jelentős írásukból igyekszem rekonstruálni e barátság gyakorlati és efemer szempontokon túli lényegét. Elöljáróban hadd hívjam fel a figyelmet egy, az orvostörténészek által sem eléggé hangsúlyozott tényre: Pápai Párizban nem csupán a magyar orvosi szaknyelv, a honi gyermek- és nőgyógyászat megalapozóját tisztelhetjük, [12] hanem egyszersmind egy kiváló, ösztönös pszichiátert. Az emberi lélek betegségei-egészsége iránti fogékonyság ismét puritán neveltetésének öröksége, a corpusra-animára egyszerre figyelő holisztikus szemlélet úgyszólván minden, e kegyességi körben született írásmű sajátja, még a medicinától távoli szerzők esetében is.

Ha az orvostörténet mai művelői nem is, a kortársak észrevették, s hálás laudációkkal üdvözölték ezt a megkettőzött törődést, egy olyan korban, amikor a testre és a lélekre egyaránt nagyszámú, sokszor kivédhetetlen veszély leselkedett. E kortársi hála szép példája többek között a Pax sepulchri két kísérőverse. Az elsőt Kis Komáromi István, a gyulafehérvári kollégium exegézis-professzora írta:

 

“Azt tudja e' világ, hogy a szeretet hül,

S már szive a' Jóra senkinek nem-is fül.

Illyés lelküeket, a' kiknek szívekben

Gerjedt a' buzgóság, forrók szerelemben.

Ez után mendegél e' nagy hirü Doctor,

Mellynek mutogatta bizonyságát jókor...

Már négy orvosságot adván ki irásban,

Elsövel gyógyítá lelkének mételyit,

Másikkal Testének keserves sérelmit..” [13]

 

 

Ugyanezen Pax-kötet másik kísérőversét-prózáját Páriz Ferenc egyik volt tanítványa, Békési Ferenc írta. Minden sora azt sugallja, hogy szeretett professzora is méltán viselhette volna az “Amesius” nevet:

 

“Mondhatná valaki, e' Lelki jót nem ád?

Elöl-járó beszéd mit mond? megládd, hogy ád.

Lelkit ki nem rekeszt, haszontalan 'e vád..” [14]

 

Különösen is gyöngéd, közvetve a Tótfalusi-Pápai Páriz barátság intenzitását is érzékeltető az a mód, ahogyan Berkesi aláírja a versezetet: “Mellyet irt e' munkában Lelki javunkat kereső, minden betsületre méltó, széles tudományú Pápai Páriz Ferentz uram ö Kegyelme tisztességére egy nem régen lábaitól kikölt Tanitványa: Malomvizen 1698. 15. April Bekesi Ferentz.”

Ezek után visszatérve írásom két főszereplőjéhez: az agyonidézett dokumentumok sorában fontos helyen áll az az 1681. január 15-én keltezett levél, amelyben Kis Miklós beszámol immár barátjává lett tutorának a betűöntésben tett előrehaladásáról és betűmetszői tanulmányairól. Már ez a bizakodó, még támadások nélküli amszterdami környezetben született levél is tele van félig-kimondott aggályokkal és önvédelemmel. Tótfalusiban még a személyéhez kötött biblia-újrakiadás heroikus feladata és bizonyítási esélye is kisebbségi érzést és mentegetőzési kényszert ébresztett: “Minden okok felett, melyek vélekedő elmémnek serpenyőjét erre a részre még le nem nyomhatták vala, praeponderálna az, hogy eljövetelemkor tiszteletes püspök uram a biblia kinyomtatásának gondját reám bízá. Amely mintegy másfél esztendeig continuae Amsterdamban a tipográfiában való forgásomat kívánja, semmi időm énnékem az académiákban való lakásra s tanulásra nem maradna.” [15] Pápai Páriz fél esztendővel később, 1681. június 1-én írott válasza nem egyszerűen üres nyugtatgatás, hanem tudatos lekigondozás, írásos táv-pszichoterápia, mégpedig a további – sajnos, később mégiscsak bekövetkezett – konfliktusokat és a tragikus végkifejletet megelőzni akaró, preventív fajtából. A honi és a külföldi nyomdatörténet legjobbjainak példájával csitítja itt érzékeny idegrendszerű, máris riadozó gyámolítottját, jókora porció előleg-balzsamot kínálva még meg sem kapott sebeire: “Haladj tovább, tehetséges ifjú, azon az úton, amelyen elindultál, és ne hagyd, hogy valamelyik finnyáskodó főiskolás diák ellenkező irányba tereljen. Ez a mesterség nem tesz téged érzéketlenné a tudományok iránt, ez ugyanis – mondom neked – az összesek közül az egyedüli, amelyik valósággal árasztja magából az értelmet..” [16]

Kis Miklós 1681-es januári beszámolója előtt közvetlenül, az 1680-as esztendőben jelent meg egy nagy sikerű Pápai Páriz-könyv, a Pierre de Moulin (Molinaeus Péter) szövegét magyarító Pax animae. E könyv mindkét fordítói kísérőszövege olyan, hogy az általában “A Békesség szerető Olvasó”-nak szóló címzés mögött ott sejthetjük azt a számtalan későbbi, terápiás célzatú beszélgetést, amely a keserű véget elhárítani nem tudta ugyan, de legalább talán késleltette. A test és a lélek közti kereszthivatkozások ebből az egész Erdélynek szóló szövegből sem hiányoznak: “Mint hogy pedig valamit bujdosásomban a' külső dolgokban láttam és hallottam, az mind had és hartz vólt inkáb, nem tartottam helyesnek lenni, hogy a tüzet éles törrel piszkáljam és öldöklő 's hartzra ösztönző fegyvert függesszek szem elleiben, hanem ellenben ollyat, melly még a' többinek is élit kivonnya, egy-szóval nem azt tettem fel, hogy a' fegyvert kiköszörüljem, hanem inkább tokban tégyem... Szeretet szerént való Itélet, elmét meg-nyúgtató gyönyörűség amaz két bujdosó Szűz, az Igazság és szeretet tartana valaha már későre állandó szállást közöttünk, mellyből testi Békességünknek is nyújtódnék jobb reménség.” [17] A továbbiakban a könyv tulajdonképpeni szövegének több részlete is olyan, hogy akár Tótfalusi betegségének anamnézise, illetve a róla vezetett kezelési napló szövege is lehetne. Igaz, nem eredeti műről, de nem is műfordításról, inkább átírásról van szó, amely sokat elárul magáról az átültetőről és kapcsolatairól is. Különösen is igaznak érezhetjük ezt a Harmadik könyv alábbi soraira: “Ha az indulat megrosszul, gyógyítani kell azt, nem öldökleni.” [18]

“A' haragbéli tüzben sokan magokat az halálra vetik...” [19] egyenesen hátborzongató prófécia Kis Miklós későbbi sorsának ismeretében. Sokkal kevésbé baljóslatú, mert nem a fájdalmas befejezést, nem Kis Miklós kálváriáját, hanem kettejük nagyszerű, még egy különösen barátság-igényes hittestvéri közegben is páratlannak számító Wahlverwandtschaft-ját foglalja össze az Ötödik könyv második része, “Az Atyafiúi szeretetről és a'Barátságról.” E ritka szépségű barátság-credo minden tudományos fejtegetésnél hívebben és pontosabban jellemzi kettejük kapcsolatának lényegét. Tolnai Gábornak csak részben van igaza, amikor a Mentség 1940-es Kner-féle kiadásának kísérötanulmányában ezt írja: “A hivatás ösztönének megerősödésére pedig semmi sincs olyan döntő hatással, mint a fiatalkori barátság érzelmekkel teli, sarkalló nemes versenye..” [20] A folytatással már kevésbé érthetünk egyet: “Érzelmes barátságot mondottam, amely a tizenhetedik század második felében, ha nem is tudja még olyan választékosan kifejezni magát, mint egy évszázaddal ezután...” Az idézet első felének állítása, kettejük barátságának hivatás-erősítő erejéről maradéktalanul igaz, az érzelmek kifejezésének szegényességére-elégtelenségére vonatkozó azonban semmiképpen. Igaz, másfajta gondolatcsere, másfajta dikció ez, mint – mondjuk – egy 19. századi Anyegin-Lenszkij arszláni társulás, a rokonszenv, a szeretet kifejezése azonban igenis gazdagon árnyalt és sokszínű, olykor még a ki nem mondottakban is megnyilvánuló. Úgy mint a Pápai Páriz személyét amúgy is a védekezés fő érveként alkalmazó Mentség hangolásnak szánt részletében: “Ha valamelly Medicus mégsem mégyen valamelly nemzet közzé, valamig kinem hiresiti, hogy ö a' nyavalyákhoz ért, addig senki nem keresi meg orvoslás végett: azzal mindazáltal senki nem mondhatja kérkedékeny embernek h. magáról kimondotta, mitsoda és mit tehet ö.” [21] Ez az orvos-hasonlat aligha véletlen: az orvos-barát személye, esélyei, sikerei lehetnek e metafora hátterében.

Ugyanígy Pápai Páriz jótékony hatását sejthetjük abban is, hogy Tótfalusi sérelmeinek, megaláztatásainak aprólékos előszámlálása közben is képes olykor az elfogulatlan önvizsgálatra, gyengéi – így alapvetően konfliktus-mágnes természete – őszinte megvallására, még ha egy kis latin versezetbe rejtve is a lényeget: “Ugy hogy igazán mondhatnám Erdély felöl, a' mit Anglia felöl (mert ott is vólt valami bajom) mondottam vólt, mikor onnét ki-jöttem: “Anglica terra vale: fueras mihi Carcer et Orcus, / Angelicam quo te dicere jure queam ? “

“Isten hozzád, Anglia földje, börtönöm és alvilágom valál, / Ugyan milyen jogon illet meg téged az angyali név?” [22]

A Mentség további részeiben Pápai Páriz lappangó háttérfigurából főszereplővé, Tótfalusi prókátorává, advocatus angeli-jévé lép elő. Ahány neuralgikus kérdés, ahány helyiérdekű, de a megvádolt számára húsbavágó perpatvar, annyi hivatkozás a nagytekintélyű, közismerten békeszerető-békességszerző orvos barátra, egészen a pályaválasztás apologetikus megindoklásától kezdve. [23] A fenti, nagyonis közismert részeknél jóval fontosabb – legalábbis jelen témánk szempontjából – a védekezésnek az az epizódja, amikor, igaz, csak egyetlenegyszer, Kis Miklós Pápai Páriz látszólagos kisebbítésével igyekszik a maga igazát képviselni. Teszi pedig ezt korántsem hálátlanságból, szeretetlenségből, hanem inkább végső kétségbeesésében, érvek-fogytán. Ez a kis, szokatlan hangvételű közjáték, ha figyelmetlenül olvassuk, felfogható akár gyerekes dicsekvésnek, a szabadítóját is megsebző, csapdába esett állat viselkedéséhez hasonló reakciónak. Pedig egészen másról van szó. Kis Miklós a Mentség e pontján mindössze annyit tesz, hogy ösztönösen egyfajta értékmérőként használja Pápai Páriz nevét, illetve a rá való hivatkozást. Úgy érzi, Bethlen Elek temetésekor írott oratiójának rangját megemelheti azzal, hogy anekdotaszerűen elmondja: a szerzőséget tőle, a tényleges szerzőtől elvitatva, sokan Pápai Páriz munkájának vélték a szöveget. Lássuk ezek után a könnyen félreérthető Kis Miklós-szöveget: “Bethlen Elek Ur temetésekor egy Oratiomat T. Pápai Uram versei mellé (hogy a' könyv tellyesebb lenne) kinyomtattam vólt... azzal igen irritalodtanak ő Kegyelmek. Talám (úgy-mond) nem-is igen nagy tsuda: mert egy nagy Ur sokak hallottára egykor azt mondá... ez az Oratio Pápai Uram munkája, mert majd rendesebb, mint az egész Keresdi Actio vólt...” [24]

A Tótfalusi Kis -Pápai Páriz barátság teherbírását, mélységét bizonyítja, hogy Páriz e félreérthető szavak elhangzását követően sem szűnt meg barátját gyámolítani. Négy évvel a Mentség után, 1702-ben írott Életnek könyve című búcsúztató verse pedig nem felületes dícsérgetés, hanem a személy és választott hivatása valóságos felmagasztalása. Különösen is fontos a 45. strófa első két sora:

 

“Ki e mesterségnek nemcsak színén kapott,

Hanem beljebb mély titkaira béhatott.” [25]

 

Pápai Páriz ebben a siratóban is hű marad önmagához, nem kínál támadási felületet, nem teremt konfliktushelyzetet, amikor Kis Miklós hollandiai és erdélyi életét így hasonlítja össze:

 

“Csendes parton üle, s éle Belgyiomban,

Hazajöve, s esék nehéz háborúban,

Szabadságból jöve szövevényes bajban,

Életét úntató nyughatatlanságban.” [26]

 

A korabeli erdélyi állapotok szövevényességét mutatja, hogy a “nehéz háborúkat” maga Páriz sem kerülhette el. Ő, akit töretlen huszadik századi híve, s vele írásaiban oly gyakran társalkodó kései tisztelő barátja, Jékely Zoltán a “tudomány szelíd mécsesé”-nek nevezett, [27] életének utolsó esztendeiben maga is ugyanúgy “véghetetlen injuriák” közepette küszködött, mint a nálánál sokkal szangvinikusabb, de a vállalások nagyságában és nemességében hozzá oly hasonló Kis Miklós. Kettejüknek közös emléket, Goethe-Schiller-típusú szoborkettőst nem állítottak ugyan, arcvonásaikat sem dombormű, sem kettős portré nem őrzi, de barátságuk rangját mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az utókor értékeléseiben, népszerűsítő és szakmai munkákban, s a róluk írott szépirodalmi művekben egyaránt együtt vagy legalábbis nagyon közeli szövegkörnyezetben szerepelnek. Ez pedig kapcsolatuknak minden márványnál méltóbb megőrzése és megörökítése.

 



[1] . Erich TRUNZ, Der deutsche Späthumanismus um 1600 als Standeskultur, Zeitschrift für Gesichte der Erziehung und des Unterrichts 1 (1931) 38B39.

[2] . Kis Miklósné Székely Máriáról bõvebben olvashatunk többek között HEREPEI János Adattár-ának III. kötetében, BudapestBSzeged, 1971, 167B168., illetve MOLNÁR József, Misztótfalusi Kis Miklós, Balassi B EPMSZ, Budapest 2000, c. monográfiájában, 395. Ebben a tipográfus-szerzõ DÉZSI Lajos nyomán kifejti, hogy Tótfalusiné férje nyomdászi törekvéseiben csak bajhozó, szegénységbe sodró, értelmetlen és érthetetlen kínlódást látott.

[3] . Mezõlaki angliai kapcsolatairól részletesen szól George GÖMÖRI, Some Hungarian alba amicorum c. közleményében. In: Stammbücher als kulturhistorische Quellen, Wolfenbütteler Forschungen, Band II., München 1981, 97B109.

[4] . INCZÉDI Pál, Kézsmárki Névtelen, VIZAKNAI BRICCIUS György Napló följegyzései 1660B1715, jegyz., oklevéltárral kiadják SZABÓ Károly és SZILÁGYI Sándor, Pest 1860., 88B89.

[5] . E hasonlóságról a Petõfi Irodalmi Múzeumban rendezett Naplók, levelezések konferecián beszéltem, 2001. szeptember 21-én, 17. századi puritán naplók c. elõadásomban

[6] . PÁPAI PÁRIZ Ferenc, Életem folyása, in Uõ., Békességet magamnak, másoknak, bevezetõ tanulmánnyal és magyarázó jegyzetekkel közzéteszi NAGY Géza, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1977. 157.

[7] . PÁPAI PÁRIZ Imre, Keskeny út, Debrecen 1647, 112B113. (RMK. I. 798.)

[8] . PÁPAI PÁRIZ Ferenc i.m. (NAGY Géza tanulmányából) 53, 68.

[9] . U.o. 124.

[10] . Erdély féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége, bev. jegyz. JAKÓ Zsigmond, Kriterion Kiadó, Bukarest 1974, 36.

[11] . Hogy csak néhány nevet említsek: BOD Péter, DÉZSI Lajos, HEREPEI János, TOLNAI Gábor, NAGY Géza, JAKÓ Zsigmond, TÓTH István.

[12] . Jelentõségét a külföldi orvostörténeti szakirodalom is hangsúlyozza, legújabban. Arnold HUTTMANN, Medizin im alten Siebenbürgen, Hora, Hermanstadt/Sibiu, 2000. c. összefoglaló munkájában.

[13] . PÁPAI PÁRIZ Ferenc, Pax sepulchri, M. Tótfalusi Miklós, Kolozsvár 1698. B 10r.

[14] . U.o. oldalszám nélkül

[15] . Erdélyi féniks... i.m. 284B285.

[16] . Erdélyi féniks... i.m. 288.

[17] . PÁPAI PÁRIZ Ferenc, Pax animae, Kolozsvár 1775, 2.

[18] . U.o. 268.

[19] . U.o. 365.

[20] . MISZTÓTFALUSI KIS Miklós Mentsége,TOLNAI Gábor bérekesztõ beszédével, Nyomt. Kner Izidor betüivel, Gyomán 1940. Esztendõben, 108.

[21] . Mentség... i.m. 17.

[22] . Mentség... i.m. 38.

[23] .Lásd: Mentség... i.m. 52, 64B65, 71, 74.

[24] . Mentség... i.m. 83.

[25] . PÁPAI PÁRIZ Ferenc i.m. 353.

[26] . U.o. 355.

[27] . JÉKELY Zoltán, Enyed, a világ közepe, in Uõ., A Bárány vére, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1981, 362.