Szabó András  

Tótfalusi Kis Miklós Apologiája

Közismert, és a Kis Miklósról szóló szakirodalomban bőségesen tárgyalt tény, hogy az Apologia Bibliorum megjelentetése jelentette az első lépést azon az úton, amely a Mentséghez, az ekklézsia-megkövetéshez vagyis a neves betűmetsző és nyomdász tragédiájához vezetett. A művet ebben az összefüggésben legutóbb Molnár József elemezte, [1] a korábbiakban bőven tárgyalt tényekhez én csak néhány új szemponttal szeretnék hozzájárulni. Keveset fogok beszélni az egész közismert – a Mentséget is magában foglaló folyamatról, eseménysorról, s nem lévén a kérdés szakembere, mellőzöm a nyelvészeti és helyesírás-történeti szempontokat is.

Először le kell szögeznem (amit maga a szerző is elmond), hogy itt egy asztalfiókból előhúzott szövegről van szó, amelynek legnagyobb része 1684-ben keletkezett. Tótfalusi Kis tipográfiailag is elkülönítette a két szöveget: a kinyomtatáskor, 1697-ben megírt bevezető és záró részeket teljes egészében kurzívval nyomtatta. [2] A mű címe – Apologia – magyarul védelem, védekezés, ez azonban senkit se tévesszen meg, mert abban a korban a legerőteljesebb hitvitázó iratok címe is lehetett Apologia, a kortársak számára ez azt jelezte, hogy itt valamilyen vitáról van szó. [3] Fontos megjegyeznünk, hogy a vita nem különböző felekezetűek között zajlott, s nem hasonlítható a magyarországi és erdélyi református egyházon belül lezajlott puritán, karteziánus és coccejánus harcokhoz sem, mert a fő téma itt a helyesírás, s azon keresztül egy tudós nyomdász személyes hitele és becsülete. Az indulat, amely az előszóban megnyilvánult, nem védekezésként, hanem támadásként hatott az ellenfelek számára, hiába próbált magyarázkodni a szerző. [4]

A Mentségből tudjuk, hogy a mű megjelenésének közvetlen kiváltó oka (hosszú évek csendesen halmozódó ellentétei után) az a konfliktus volt, amely Bethlen Elek temetésére menet, 1697. február 27-én tört ki közte és három kolozsvári lelkész között. [5] Miután szóban nem tudott megfelelően válaszolni, elővette azt a védekező kéziratot, amelyet tizenhárom esztendővel korábban írt, de bölcs megfontolással mégsem küldött el Tofeus Mihály akkori püspöknek. [6] Kicsit átalakította a szöveget, s (nem végiggondolva a következményeket) kinyomtatta. A fékek még működtek: latinul fogalmazott “azért is, mert a szakkifejezéseket magyarul nem tudnám elég érthetően tolmácsolni, s azért is, mert úgy látom, hogy leginkább azok fognak megítélni, akik tudnak latinul, s nem akartam közismertté tenni azt, amit ők nem szeretnének mindenkinek tudtára adni.” [7] Egy korábbi korszakban, a 16. században valóban kettévált a két nyelv használata: latinul írtak a humanista képzettségű szerzőknek, s magyarul a szélesebb közönségnek – latin nyelvűek voltak a tudományos munkák, s magyarok a kegyességet szolgáló egyházi műfajok, valamint a tanító és szórakoztató művek. A 17. században azonban ez a megoszlás már kevésbé érvényesült, mivel egyre szaporodtak a magasabb igényeket szolgáló magyar nyelvű írások is. Az idézett mondatban végül is benne van a valódi magyarázat: Tótfalusi Kis ekkor még nem akarta a konfliktust mindenki számára nyilvánvalóvá tenni, megpróbálta azt az egyháziak közötti kommunikáció szintjén tartani. Ezt a törekvést jelzi a Veszprémi B. István püspöknek címzett ajánlás is [8] – más kérdés, hogy maga a nyilvánosság, a kinyomtatás ténye a konfliktus kiterjesztését eredményezte.

A bevezető részek érzelmi viharai már a Mentséget előlegezik meg. Láthatóan eluralkodott rajta az ügy, amelyből nem tud többé kilépni: ezt jelzi a túldimenzionáltnak tűnő mondat: “Lest vetnek teljes életemnek...” [9] Az sem szolgálhatta a megbékélést, hogy Medgyesi Pál presbitériumokról szóló dialógusának előszavából idézett: “Kérem kiváltképpen azokat, kiknek az én írásom nem talál szájok ízint esni, haggyanak békét az ember rágásnak; vagyon tinta és papiros...” [10] A puritanizmus körüli viták már régen elcsendesedtek ugyan, de nem úgy, hogy az Angliából hozott irányzat teljesen győzött volna, hanem úgy, hogy képviselői nagyrészt feladták az egyházszervezetet érintő elképzeléseiket és reformterveiket. Medgyesi művének emlegetése – amelynek bizonyos mondatai még ma sem vesztették el az aktualitásukat – ilyen körülmények között maga volt a provokáció az 1690-es évek erdélyi református egyházában.

Feltűnik a kivándorlás lehetősége is, de egyből közli, hogy ez számára sem járható út: “Mielőtt, ha Isten úgy látná jónak, engednék az irigyeknek (akik itteni megmaradásomat még most is bizonytalanná törekszenek tenni) előbb tudatnom kell legalább nemzetemmel (melytől elválnom nehezen és nagy összeomlásommal lehetne) ennek a csetepaténak az okát...” [11] Megint a Mentségből tudjuk, hogy komolyan fontolóra vette a visszaköltözést Hollandiába, de hazaszeretete mellett visszatartották az akadályok, legfőképpen ifjú felesége. [12] Ismerős magyar dilemma ez: Zrínyi Miklós a Török áfium ellen való orvosságban azt veti fel, hogy kérjünk a spanyol (!) királytól egy tartományt Brazíliában, alapítsunk egy gyarmatot, s legyünk ott polgárok (mondja a főnemes-író). [13] A válasz persze mindig az (Zrínyitől Tótfalusi Kis Miklóson át Vörösmarty Szózatáig): itt maradni, kitartani és harcolni.

A bevezető szenvedélyes szavai után következik az 1684-ben megfogalmazott tulajdonképpeni Apologia, amely egészen más jellegű szöveg. Ne felejtsük el, szerzője hazájától távol, Hollandiában írta. Tudta ugyan, hogy a hazaiak előtt meg kell indokolnia a változtatásokat és javításokat, de ezt a fiatal és tehetséges szakember (teológus és nyomdász) magabiztosságával, egy tudományos mű kereteiben tette, pontos jegyzéket adva például a kimaradt és a Bibliába újra beillesztett szavakról. [14] Szó sincs itt még a “vasműves”-ről: mögötte áll a korabeli Európa legfejlettebb és leggazdagabb országa, egyetemeivel és magas műveltségével, ahol a tudós betűmetsző és nyomdász megbecsült, értékes polgára a társadalomnak. Ezért a később itthon üldözött vaddá változott ifjú itt még anekdotát mesél el abból az időből, amikor a fogarasi iskola rektora volt: egy szász diákja a magyar zsoltárt (“Naphoz napok adassanak...” [15] ) így olvasta ki: “Nafoz”, mert hogy a latinban a “ph”-t “f”-nek kell ejteni. [16] Némi szarkazmussal viccelődik a bibliai nevek magyar kiejtésén is: “Így a Náthán, ha úgy mondják, hogy nát-hán, talán azt gondolják, hogy a náthából származik, s náthás próféta lenne.” [17] Másutt egy magyar szó helyesírását kifogásolja: “Ide tartozik a magyar Oriás, melyet Jansonius Bibliája többnyire úgy ír, hogy Orjás. Más az orjás káposzta. Ha csak az óriás szót nem akarná valaki az orja szóból származtatni, mivelhogy nagy orjája vagyon...” [18]

Ha már megemlítettem, érdemes kiemelni, hogy a Jansonius-féle 1645-ös Biblia az, amelyet javít, amelynek hibáival hadakozik, s amelyre ugyanakkor néha pozitív módon is hivatkozik. [19] Ez lesz az a kiadás, amelyet később szembeállítanak az általa kiadottal, s így a Mentségben is főszereplővé válik. Érdekes módon nem nagyon foglalkozik az itthon, kalandos körülmények között megjelent váradi Bibliával (1659–1661). [20] Összesen kétszer említi meg: először a hibáira utal, [21] a másik helyen pedig arra, hogy az igekötő és az ige közé kötőjelet tesz, s így megnöveli a szavak hosszát, ami azért nem okoz problémát, mert nagy, folio alakú könyv. [22]

Keveset tud a bibliafordító, bibliakiadó elődökről, a vizsolyi Biblia kinyomtatásáról is egészen furcsát mond: “Amint hallottam, a legelső kiadás is valamilyen római katolikus uraság sajtóján nyomódott.” [23] Persze ebben a fő hibás Károlyi Gáspár, aki rosszul értelmezett szerénységből alig ír valamit a mű keletkezéséről és a megjelenés körülményeiről. Száz esztendő után pedig – úgy látszik – teljesen eltűntek az ide vonatkozó valós információk. Tótfalusi Kis valószínűleg ugyanazt hallotta, mint barátja, Pápai Páriz Ferenc, aki Ecsedi Báthory Istvánnak tulajdonította a nyomda pártfogását. [24] De míg Pápai Páriz tisztában volt vele, hogy a 16. századi főnemes a református egyház nagy pártfogója volt, szerzőnk informátorát megtéveszthette a Báthory név – ez a 17. század második felében (Báthory Zsófia tevékenysége nyomán!), egyenlő volt a katolicizmussal. Károlyiról csak annyi ismerete lehet, amennyit Szenci Molnár Albert a hanaui Biblia ajánlásában elmesél: a közismert történetet a vizsolyi nyomda és Gönc között üzeneteket szállító kisdiákról. [25] Jellemző, hogy a Szenci Molnár által vitt “cédulácskákat”, már egyértelműen korrektúrának tartja, [26] pedig ez egyáltalán nincs benne a szövegben, csak az egyik lehetséges értelmezési lehetőség.

Az általa már jobban ismert 17. századi elődöket ugyanakkor számon tartja Kis Miklós, a megadott névsorral ma is egyetértünk: “...csodálták Pázmány Péter, Molnár Albert, Gelei István, Medgyesi Pál, Apácai János és a többiek pontos magyarosságát, kik a sok hibát és nyelvromlást javítva a magyar nyelvben vagy nyelvtant írtak, vagy egyéb műveikben tükrözték stílusukkal a valódi és eredeti magyar nyelvet, s panaszkodva a sok hiba miatt, elöl jártak a jó példával, hogy a nemzetet a gondos írott és beszélt nyelvhasználatra rábírják. Eme igyekezetüket kevesen kárhoztatták, de még kevesebben követték őket”. [27] Tótfalusi Kis Miklós nagy öntudattal áll be egy ilyen sorba. Pázmány Pétert a magyar nyelv művészének tartja – függetlenül attól, hogy katolikus főpapról, a magyar ellenreformáció vezető alakjáról van szó. Ez az elfogulatlanságra való törekvés néhány évtized múlva Bod Péter Magyar Athenásában jelenik majd újra meg. Szenci Molnár Albert és Geleji Katona István magyar nyelvtant írtak, Sylvester János nyelvtanát – Szenci Molnárhoz hasonlóan – valószínűleg Tótfalusi Kis Miklós sem ismerte. Medgyesi mint műfordító (Bayly angol Praxis pietatisának fordítója) lehetett számára fontos, s mint említettem a presbitériumokról írt dialógusát is idézi. Apácai ugyanazt a puritán művelődési programot vallotta, amelynek ő is kései követője: középpontban a magyar nyelvű iskoláztatással és magyar nyelv művelésével; Enciklopédiájával ő példát mutatott arra, hogyan lehet a tudományokat magyar nyelvre átültetni.

Végül – anélkül, hogy a szakmai részleteket tárgyalnám – beszélnem kell a mű jelentős részét kitevő nyelvészeti, nyelvhelyességi fejtegetésekről is. Ezek a Hollandiában írt szövegek látszólag teljesen szakszerűek. Mondanivalóját pontokba rendezi, higgadtan érvel, példákat hoz, szabályokat állít fel, héber szavakat idéz, bizonyít és cáfol. Az egészben minden korát megelőző zsenialitása mellett van mégis valami furcsa látszólagos zavarosság. Már az sem érthető, miért rakja két részbe a mondanivalóját, miért van külön védelmező levél és következtetés, s a kettő közé beszúrva a már említett szójegyzék, amikor az első és harmadik fejezet is ugyanarról beszél és ugyanúgy. A nyelvtani jelenségeket sem tudja táblázatokba rendezni, az érvelés nehezen áttekinthető, időnként önismétlő, s sokszor ide-oda kanyarog a gondolatmenet. A Mentség hasonló jellegzetességeket mutat, ezt a kutatók hajlamosak voltak a zaklatottságnak és a végső kétségbeesésnek tulajdonítani, pedig inkább csak arról volt szó, hogy a fő szövegszervező elv mindkét helyen a retorika, s nem a tudomány logikája volt. [28] Ő eleve így írt, s az indulatok csak még inkább kiemelték ezt a jellegzetességet.

Az Apologia kétféle módon hatott a kortársakra. A nyomtatással egyidős (1697-ben írt) szövegek indulatai az ellenfeleket nyíltan provokálták, de nem értek el eredményt a korábban keletkezett sorok sem. 1684-ben, a korábbi szövegrész keletkezésekor még létezett a félig-meddig önálló Erdélyi Fejedelemség, amelyben a református egyház egyfajta államegyházi szerepet töltött be. 1697-ben viszont Erdély már Habsburg-fennhatóság alatt volt, s a református egyház védekezésre kényszerült az államilag támogatott katolicizmussal szemben. A korábbi korszakban írott szöveg ebben az új összefüggésben – amikor a megmaradás a tét – rosszul hat, úgy tűnik, mintha a szerzője a saját személyes hiúságától vezérelve okoskodna és nagyképűsködne, támadná a saját táborát. Ami a hollandiai tudományos életben és könyvkiadásban természetes volt, az a provincializálódó és feudális Erdélyben provokációnak és szemtelenségnek látszott. Míg Németalföldön magától értetődő volt, hogy egy tudós nyomdász belenyúl a szövegbe és egységesíti a helyesírást, addig Erdélyben a nyomdász inkább csak egy mesterember, akit a közvélemény hajlamos alacsonyabb társadalmi osztályba sorolni, mint a kollektív nemességgel rendelkező lelkészeket. Egy “vasmíves” pedig ne merészeljen hozzányúlni egy lelkész szövegéhez.

A kisszerű körülményekhez alkalmazkodni nem tudó tehetség a feloldhatatlannak látszó ellentéteket zseniális művekkel próbálta áthidalni, ezek az írások azonban a végsőkig ellehetetlenítették a helyzetét. Ami az ő személyes tragédiáját okozta, azt tartjuk ma irodalmi és tudományos életművének. Egy ország polgári fejlődése akkor megfelelő, kultúrája akkor lesz virágzó, ha ehhez hasonló helyzet többé nem ismétlődhet meg senkivel.

 

---