Mednyánszky

Írta : Lyka Károly

Közzéteszi: Dancs Mária

 

 

 

Mednyánszky László bárót joggal tekintjük legnagyobb művészeink egyikének. Nagy tehetsége, szakadatlan tanulmányokkal szerzett rendkívüli kifejezőkészsége, egyéni stílusa emelte ebbe a rangba. Ama ritka festők közé tartozott, akik csak benső szükségből festenek és semmi súlyt sem vetnek a népszerűségre.

Mint ember is egészen különálló, élete folyása is elütött mindenki másétól. S ez a különleges életmód szorosan összefüggött művészetével.

Bárónak született és önként vállalt szegény igénytelenségben élte végig életét. Atyja halála után azonnal lemondott a birtokra való jogszerű igényéről, nem akart egyébbel törődni, csakis művészetével. Művészet alatt azonban nála mást is kell érteni, mint jó képeknek készítését. Nála a festészet legszorosabban összefüggött világnézetével, amelyet szakadatlan törekvéssel igyekezett elmélyíteni. Megösmerni azt, amit köznyelven életnek neveznek, minden titokzatosságában, valamiképpen közelébe férközni annak a megmagyarázatlan valaminek, ami a természet és a benne élő ember, amit oly magától értetődő dolognak lát a köznapi elme: ezek a vágyak nem hagyták nyugton. Régi igazság, hogy rajz és festés a legjobb út ahhoz, hogy látni tanuljunk. Csakhogy nála nem ez volt az egyetlen motor, hanem ritka erejű festő-ösztön is élt benne, s ez a nagy tehetség a látott dolgok művészi alakítására késztette. Nem ért tehát rá, hogy olyan dolgokkal is vesződjön, amelyek függvényei egy jelentékeny birtok kezelésének.

Élt tehát puritán egyszerűségben. De életének a megszokottól eltérő különös módja annyira összeszövődik művészetével, hogy legalább röviden rá kell mutatnunk erre is. Műterme fehérre meszelt falai között egy vaságy, két-három szék, egy szimpla asztal volt az egész bútor, minden egyéb helyet szanaszét állított képek, vásznak, festődeszkák tömege foglalta el. Ebben dolgozott kora reggeltől késő estig, este villanylámpa mellett. Gyakran még az éjszakába is belenyúlt fáradhatalan munkálkodása. Napi tápláléka igen gyakran egy köcsög tej, néhány alma, olykor egy csésze kávé, amelyet egy kis kávéházban fogyasztott el, itt szokott találkozni és elbeszélgetni azokkal a nagyon egyszerű, éppen nem társaságbeli emberekkel, akiket olyan szívesen tanulmányozott.

Kopott ruhájában külsőleg alig különbözött tőlük.

Azonban ez az életrend csak az év néhány hónapjára szorítkozott, mert nem a városi élet érdekelte elsősorban, hanem a szabad természet és itt is főképp a Kárpátok erdős-sziklás vidéke. Néha heteken át bolyongott ott, a fenyvesben hált, vagy valamely szénaégetőnél, vagy a sziklatömegek valamely fülkéjében vonult meg. Ez azonban nem volt valamely világtól elvonult régi remete passzivitása, hanem szakadatlan aktivitás: érzékeny lelkével és érzékeny szemével birtokba vette a formák, a színek, hangulatok azon bő változatosságát, amelyek aztán képein támadtak új életre.

Ebből arra következtethetne valaki, hogy Mednyánszky emberkerülő volt, aki végső menedékül az erdőrengeteget, vagy az Alföld elhagyott mocsárvidékét választotta. Erről szó sem lehet. Mert miért kereste volna fel Párizs embertömegét, a nápolyi kikötő tarka forgatagát, és fél-Európa sok más városát? Igaz, hogy sem ott, sem Budapesten nem vett részt az úgynevezett társaséletben, bár nagy műveltségénél és arisztokrata rangjánál fogva misem lett volna könnyebb. Azonban ezt az életformát kerülve kerülte.De voltak jó barátai a szellemi élet terén. És voltak emberek, akikhez különös vonzódás fűzte, elsősorban Budapesten, s ezek bár a népesség legalacsonyabb kategóriájába tartoztak, meleg pártfogásának örvendtek. Ő maga "barátainak" mondotta őket.Ez az utóbbi körülmény Mednyánszky világfelfogásában leli magyarázatát, amelyre röviden rá kell térnünk.

Ez a világszemlélet sajátságos vegyülete volt az ókereszténység irgalom- és szeretet-tanának és a buddhizmus által hírdetett nagy világegység megérzésének.

Mednyánszky meggyőződésében mindig a nagy egyetemesség a központi érzés, amelybe ember, állat és a természet szép szőnyege, erdő mező mind testvériesen egyenlő rangban tartozik. Emelkedett látóhatáráról nézte a sürgő-forgó embertömegeket, a nagy hangybolyt, amelynek tagjai azt hiszik, hogy a boldogságot hajszolják, azonban kicsi dolgok miatt sohasem érnek rá, hogy elérjék.

Szamaritánus szánalommal tekintett le rájuk, úgy tűnt föl neki, hogy az emberek általában mélyebb ok nélkül komplikálják az életet és így ahelyett, hogy elérnék az élet magasabbrendű harmóniáját, e komplikációk szövedékébe bonyolódnak, mint légy a pókhálóba.

Ebből a lelki adottságából érthető az a rendkívüli vonzalom, amely hozzáfűzte egyrészt az egyszerű paraszthoz, másrészt a városi élet hajótöröttjeihez, mint ez alakos képein világosan látszik. Ugyanebből magyarázható szinte szenvedéllyé fokozott könyörületessége. Megtörtént, hogy valamely szegény családnál szobát bérelt, kifizette és nem vette igénybe vagy más esetekben ezenfelül még néhány festményt is hagyott ott. Nem egyszer történt, hogy három-négy szobát is tartott Budapesten, "mert szüksége van rá" : könyörületes szívének, de nem a csekély holmijának volt rá szüksége.

Ugyanilyen okból állandóan két-három ember volt látható műtermében, az élet elesettjei, akiket apró szolgálatok ürügye alatt látott el pénzzel. Egész kis galéria volna az a sok kép, amelyeket szegény embereinek ajándékozott, akik azokat a maguk javára értékesítették. Így tulajdonképpen sohasem volt készpénze, mert mihelyt egy kiállításon elkelt valamely képe, az összeg két-három nap alatt széjjelszóródott pártfogoltjai között. Ezeket az apró eseteket, amelyeket könnyű volna szaporítani, azért jegyeztük ide, mert Mednyánszky jellemére és ezen át művészetére is világot vetnek.

Az emberekkel való e mély együttérzés ugyanis megvolt benne a természettel szemben is, amelyhez éppen ilyen mély testvéri szeretet fűzte, tanúság rá tájképeinek hosszú sora.

Korai tájképei túlnyomóan kárpáti bolyongásainak hatása alatt születtek meg. Ekkor előszeretettel választott olyan emlék-motívumokat, mikor az erdő sűrűjében az avarról felszáll a pára és gyöngéd fátyollal szövi át a bokrokat és a fák lombját. Ezeken a szín elveszti jelentőségét, a ködös tónus alól azonban átsüt a rajz, a kép szilárd váza. Éppen ilyen erős rajzúak azok a festményei, amelyeknek tárgya a hólepte fenyves. E téli képeinek némelyikén a sűrű fenyőerdő ágainak fonadéka mintegy ki van párnázva a reáhullott hó finom rétegeivel, és e temérdek fehér csík s alatta a fekete ágak vonalai a természetnek egy különleges ornamentikáját mutatják. Más képein elénk tárja a Kárpátok nagy szikláit, amelyek felületét érdessé marta sok ezer tél, s amelyeken itt megtörnek a bágyadt nap sugarai. A völgyek felé rohanó patak is lekötötte érdeklődését, s a víz gyors rohanását szinte iramodó ecsetvonásokkal vitte vásznára.

Még később a hegyi motívumoknak azt a sajátságos színjátékát aknázza ki, amelyet a hegyvidéki ősz fest a tájba: a lankás bozótjának levelei citromsárgák, rozsdaszínűek, vagy bíborvörösek, szinte lángolnak, mögöttük a hegy meg felhő mély ólomszíne és tömör kékje, s a színeknek ez az ellentéte hatalmas feszítőerővel tölti el a látványt. A mester ezt ritka erővel tömörítette s amit a természet itt, mint színélményt kínált, azt fokozni tudja ecsetjének széles és szabad járásával.

E tájtípusokhoz csatlakoznak alföldi képei. Mint hegyi képein, úgy itt a síkságon is azok a motívumok érdekelték leginkább, amelyek a műveléstől még érintetlenek és ősi arculatukat mutatják.

Alföldi bolyongásaiban akadt földdarabokra, ahol sástól körülszegett nagy mocsárfoltok hevernek, ősi vizek utolsó rongyai, amelyek lomhán terülnek el az est tompa világításában. Mint sok hegyi képén, itt is sejtelmes nyugalom üli meg az egész tájat, sem emberi, sem állati életnek nem látni rajtuk nyomát, egy magába zárt külön világ ez, amely szinte csak önmagáért való.

És mégis, ha a képek e gazdag sorozatában elmélyedünk, mély emberi vonatkozások lepnek el minket. Érezzük, hogy ezek a tájak nem csupán geológiai erők alkotásainak leírásai, hanem általuk egy emberi lélek szól hozzánk és tolmácsolja érzelmeit: a művész maga.

Vigasztaló nyugalom árad egyes képeiből, másokból csöndes rezignáció, melankólia, vagy nyugtalanító titokzatosság, hol feszülő erő, hol bánat, hol a virulás frissesége. Igaz, hogy magában a szabad természetben is sugallhat valamely táj bizonyos érzéseket. Csakhogy Mednyánszky képein ezek felfokozott erővel hatnak.

Ez bizonyára annak tudható be, hogy e tájképek sohasem voltak valamely motívum egyszerű lefestései, hanem valamennyien Mednyánszky egyéni alakításai.

Sohasem festette azokat egyenest a szabadban, hanem mindig csakis emlékei nyomán. Ennélfogva sokkal többet adhatott beléjük saját érzéseiből és hangulataiból, mintha az előtte elterülő természeti előkép korlátozta volna ecsetjének járását. Bár a festésnek ilyen módjánál könnyen előállhat az a veszedelem, hogy fa, bokor, felhő, szikla valami átlagosított formát ölt s ezzel elveszti a látomás frisseségét, - Mednyánszky képei mégis egészen közvetlen hatásúak, mert előzően nagyon bőséges természettanulmányokat végzett s az így szerzett forma- és színélmény ritka élénkséggel vésődött emlékezetébe. Innen van, hogy képein gazdag és biztos a rajz, sőt ecsetjének járása is határozottan rajzos és éppen e jegynél fogva művei könnyen megkülönböztethetők a nagyszámú hamisítványoktól, még a legügyesebbektől is. A tájkép e nagy költője mindig pozitív marad, még ott is, ahol tárgya s a kép hangulata könnyen csábíthatná szétfoszló formaadásra. Párával vagy esti szürkülettel átszőtt képein is érezteti velünk a szilárd, rajzos szerkesztést.

Ezek a tájképek valóban "benszülöttek". Nem egy átutatazó festő-turistának kíváncsi szeme szedte föl azokat, hanem olyasvalaki, aki szívvel-lélekkel együtt élt velük egy hosszú életen át. A vonalak, amelyek a táj geológiai szerkezetét mutatják, ennek a földnek a vonalai, a tónusokat és a színek változatait egyenest e vidék tónusaiból és színeiből szívta magába a mester, ezek nem függnek sem akadémiai rendszerektől, sem más festők stílusától.

A közönségnek legnagyobb része csak e költői tájképek révén ösmeri a mestert. [1] Nagyon elvétve, csak egy-két példányban kerültek a nyilvánosság elé azok a merőn más típusú képek, amelyeknek hősei egy-egy emberi alak.

Első látszatra meglepőn eltérnek Mednyánszky megszokott alakítási módjától, de ha elmélyedünk beléjük, megérezzük a lelki forrás azonosságát. Olyan jelentékeny darabok akadnak ezek közt, hogy nem habozunk effajta műveinek a tájképeknél is nagyobb jelentőséget tulajdonítani. Itt azokra az alakos képekre gondolunk, amelyeken meglehetős nagy méretben, olykor életnagyságban kerül szemünk elé egy-egy magános emberalak. Mindig csak egy-egy: többalakos kompozíciók nincsenek ebben a sorozatban.

Ezeknek a képeknek a hősei különleges jellemvonások hordozói. Tompán maguk elé révedeznek minden cselekvés nélkül, tagbaszakadt termetük súlyosan nyomja a földet, nagy csontúak, ajkuk vastag, állkapcsuk erős és kemény, ruhájuk nehézredőjű, fakó. Nem proletárok, hanem a társadalmon kívül élő emberek, akik a nagy város peremén közel s mégis oly távol a kultúrától megvonják magukat viharvert bokrok tövében, vagy kopár puszta földön guggolva néznek maguk elé. Ezek nem rokonai sem Constantin Meunier [2] heroizált munkásainak, sem Millet [3] tevékeny parasztjainak. Ha e két utóbbi típust a társadalom bizonyos meghatározott rendjébe sorolhatjuk, úgy ezeknek az alakoknak jó része inkább valamely egészen ősi társadalmiatlanságnak lehetne képviselője, ahogy ilyeneket a nagyvárosok külvárosainak legelhagyatottabb zugai termelnek. Nincs előttük valamely meghatározott életcél, sem rendezett munkára való hajlam, emlékeztetnek a középkor vagabundus-típusára, s mint ezek, úgy amazok sem találják meg helyüket.

Efféle jellemvonásokat olvashatunk le e képekről, az alak beállításából, a karok és lábak lomha mozdulatából, a fő tartásából, a tétlen nagy kezekből s nem utolsó sorban viharvert arcuk kifejezéséből, amelyen nyoma sincs a kiművelt arc kifejezőképessége gazdag skálájának, olykor inkább valamely lesben álló félelmes ragadozóhoz hasonlítanak, máskor olyan emberekhez, akiknek nem adott a sors sem szellemi képességet, sem az érzelmek finom hullámzásait. Efféle lények kóborolnak nagy kikötővárosok piszkos zugaiban, vagy elhagyatott alpesi tanyák körül.

Mindezekkel a megjegyzésekkel koczkáztatjuk azt a várható ellenvetést, hogy a mester itt átlépte azt a határt, melyet bizonyos értelemben meg szoktak vonni a festészet és az irodalom közt. Valóban: az "irodalmi festészet" éppen eléggé hitelét vesztette az olyan képek révén, amelyekben a novella, a libretto volt az egyetlen figyelmet lekötő elem, viszont semmitmondó volt a festői kifejezés. Ilyenfajta "irodalmi képek" méltán megérdemelték a száműzetést, amelyben az újabb kritika részesítette.

Azonban ilyen esetekkel könnyű szembeállítani az elismert remekművek egész sorát, amelyekben a libretto legmagasabb rendű alakítással szerves egységgé forrt össze. Ha emlékezetünkbe idézzük Giottonak egyik legszebb freskóját, Joachimot a pásztorok között, be fogjuk látni, hogy a mű semmit sem szenvedett festői értékében azzal, hogy Giotto a hősében a bánattól lesújtott embert lélektani mélységgel mutatta be.Vagy gondoljunk Rembrandt bármely bibliai képére: valamennyi egy-egy ősi libretto magasrendű festői alakítása, bennök a legszervesebben olvad egybe a festői előadás az alakok mélyen emberi jellemzésével.

A kérdés nyitját abban véljük látni, hogy miután a művészetet emberek alkotják és élvezői is emberek, nem lehet hátrány,ha ezek az emberi vonatkozások érvényre jutnak valamely képen akár tárgy dolgában is. Az emberi sorsokkal való benső részvét, a kultúra szülte mély szolidaritás alkotó tényezői lehetnek annak az érzésvilágnak, amelyből a műalkotás megszületik. Mednyánszkyban nagy mértékban volt meg a humánum iránti bensőséges érzés, nem csoda, hogy képeinek ama részén, amely erre alkalmat adott, ösztönösen is szabad folyást engedett neki. És volt tehetsége és ereje, hogy amit így érzett, azt magasrendű festőiséggel alakítsa képpé.

Szorosan csatlakoznak ehhez a monumentális sorozathoz kisebbrétű emberképei, amelyek csupán egy-egy arcot mutatnak, természetes nagyságban.

Ezek a fejek nagyon különböző embertípusokról rántják le a leplet bámulatos tolmácsoló erővel.Vannak köztük kemény, eltökélt, erőscsontú arcok, tettrevaló készség ül a vonásaikon, aztán félkegyelműek, tétova pillantással, az élet mostohagyermekei. Mellettük szomorú arcok az ernyedtség kifejezésével, szinte reménytelenül néznek a világba, amelytől már nem várnak semmit, avagy erőszakos arcok, szemük kidülledt, mintha zsákmányra volnának éhesek, arcuk fakó, kifejezésük a kíméletlenség. És így tovább.

A vonások, amelyekkel Mednyánszky néhány ilyen fejképét jellemezni igyekeztünk, azokból az emberi különlegességekből kerültek vászonra, vagy deszkára, amelyeket Mednyánszky az életvásárból szedett össze. Aligha van köztük olyan, amelyre azt mondhatnók, hogy egyenest modellről festett képmások, inkább a mester átírásai, olyanokról, akiket az élet tarka forgatagában megfigyelt és bámulatos forma-memóriájában megőrzött. Az úgynevezett társaságbeli ember nem érdekelte, nyilván azért, mert a társasélet konvenciói legtöbbször nagymértékben letörölték arcukról a belső ember igazi jellemét, mintegy álarcban járnak, amely többé-kevésbé leplezi a valóságot. Őt azok az embertípusok érdekelték, amelyek nem ösmerik ezt a társaságbeli kozmetikát. Mint mindenben, ebben is az őszinteséget kereste.

Ne higyjük azonban, hogy azok az emberek, akiknek arca leplezetlenül elárulja igazi ösztöneiket, csak olyan vonások miatt érdekelték, amelyek sokaknak patológikusnak, másoknak többé-kevésbé abnormisoknak tünhetnek fel. Mert e fejsorozatba tartoznak azok a nemesvágású arcok is, amelyeket parasztlegényekről festett. Mednyánszky a magyar parasztban látta a nyílt szívű, egyenes lelkű ember egyik szép mintaképét. Az a helyes értelemben vett arisztokrata vonás, amely ezt a típust jellemzi, jó ismerőse volt, sokat érintkezett e néppel, s mindig a legnagyobb megbecsüléssel beszélt jellembeli tulajdonságaikról. Nem csoda, hogy a fejsorozatban ecsetje alá kerültek ezek is, szinte ellentétként a többivel, bár efféle szándékai éppen nem voltak. A maga számára festette mindezeket, nem is vitte nyilvánosság elé, úgyhogy kevesen ismerik művészi munkálkodásának ezt a körét.

E sokféle arctípus művészi alakítása, festői módja nem egyforma. Hiszen fejlődésének többféle szakából származnak. Abban mind megegyeznek, hogy szabad alakítások, csak a lényeget hangsúlyozzák és elvetnek minden kicsinyes formát. Beállításuk frontális, ami azt az előnyt kínálta, hogy az arc mikrokozmoszának minden jellemző része a maga teljességében együtt látható. Ez elősegíti a művészi jellemzést és fokozza a kifejezés meggyőző erejét. Alakításuk nem formális, nincsenek bizonyos alaki rendszer szerint átírva, éppen nem stilizáltak, a maguk egészében a valóságkép hatását keltik.Ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen a mester legbensőbben együtt élt a valósággal: mesterségesen kigondolt képei nincsenek.

A fejek némelyikén határozottabb szerep jut a festőiségnek, kivált ott, ahol a kép általában sötétebb tónusú. Ezek közt vannak monochromok is. De vannak egészen világos arctípusai is, amelyek keményebb szövedékűek, az árnyékolás alárendelt szerepű, a szín jobban lép előtérbe, de mindig egyszerűsítve, összevonva és ezzel egy stílusos nemes freskó hatását váltja ki.

Más típusúak harctéri képei.A világháború idején minden nemzet egész sor festőt küldött a különböző harcterek közelébe, hogy megörökítsék a nagy küzdelem epizódjait. Mednyánszky mindent elkövetett, hogy kijuthasson a hatalmas dráma színhelyére. Nehezen ment, mert öreg kora miatt nem látszott alkalmasnak az ezzel járó fáradságok elviselésére. Végre mégis sikerült. Számtalan apró, futólagos rajz, kisebb-nagyobb akvarell és olajkép született meg a déli és az északi hadszintereken.Ezek mintegy hattyúdalai.

Ha Mednyánszky eddigi alakos képein leginkább a mindennapi élet drámájának szenvedő hőseit festette meg: most egy soha nem látott arányú tömegdráma közelébe jutott. Persze egészen más alakban, mint ahogyan azt a a régibb csatafestők képein látni lehetett. Mert amazok lovas és gyalogos rohamokat szemeltek ki képük tárgyául, amelyekben ember ember ellen küzd, holott a mechanizált világháború döntő ütközeteiben igen gyakran nem is látták egymást az ellenfelek.A tábori festő most egyáltalán nem juthatott abba a helyzetbe, hogy tanúja lehessen régimódi közelharcoknak, amelyek ugyan itt sem hiányzottak, de nem voltak döntők. Mednyánszky a katonai vezetés minden tilalma ellenére is megragadott egy ilyen alkalmat és észrevétlenül el tudott jutni a küzdelmek közelébe, ahol szakadatlanul süvöltöttek körülötte a gépfegyverek golyói. De hadszíntéri képeinek tárgya nem egy ilyenforma élmény. Sok egyebet is látott ott, ami közvetve bár, de annál beszédesebben jellemzi a nagy háborút és ez a sok egyéb lett rajzolt és festett műveinek tárgya.

Valamely északi vidéken látni a szekerek hosszú sorát, amint megrekedtek a sárban. Távolról látott kép, az egyes alakokat meg sem lehet különböztetni. Menekülő falusi nép, amelynek otthona ágyútűz alá került, vagy már el is pusztult a föld színéről. Valamely déli harctéren az est homályában magányos őrszem áll a Duna fölött egy magaslaton. Nehéz őszi felhők egyetlen társai. Lombjuktól megkopasztott fák emelik a magasba csonkává lőtt ágaikat. Csönd és reménytelen borulás mindenfelé, szinte érezzük a szél metsző hidegét. És magára hagyva mered ebbe a szürkeségbe az emberfia, aki bizonyára nem is tudja, hogyan került a világforgatagba. Más művein látni elhagyott lövészárkokat, amelyeket bombák szántottak szét és szinte felismerhetetlenek. Itt egykor katonák élték félig földalatti életüket. Hová lettek? Más: egy volt falusi templom volt tornyának maradványai, körülötte egykor virágzó gyömölcsösök, békés parasztok jelezhették az életet. Most mindez eltűnt, a csonka toronytól jó messzire egy árva kémény és semmi más. A véletlen hagyta itt hírmondónak.

Csupa olyan rajzolt vagy festett emlékkép, amely a csatatereket barangoló öreg mesterben eltörölhetetlen nyomokat hagyott. A helyszínén a jegyzőkönyvecskéjébe néhány szilárd és erős vonást vázolt, vagy ha éppen lehetett, meglehetősen nagy akvarell-vázlatokat rögtönzött. Ezek nem kigondolt, éppen nem irányzatos képek: itt is becsületesen adta a valóságot. Majdnem valamennyi effajta festménye egy elborult világot tár elénk, színei fakók, tompa világításuk az este, komor felhők nehezednek a látóhatárra, ezt némelyiken egy pár repülő varjú apró fekete foltja tarkítja. De nem foglalkozhatunk valamennyivel, hiszen százszámra mennek e munkái, az egyszerű ceruzajegyzetektől egészen az olajfestményig.

 

A hadifestők műveiből alkalmilag egyes városokban kiállítást is rendeztek, de a temérdek mű közt nem találtunk olyant, amely művészi mélység dolgában össze lett volna mérhető mesterünk munkáival. Ezekben is egészen önmagát adta, kissé a rezignációra hajló alaptermészete egyrészt, másrészt pedig mesteri kifejezőképessége hiánytalanul megnyilatkozik munkáinak e sorozatában is.

E sokféle típusú kép szemlélete alapján Mednyánszky tulajdonképpen nem sommázható egyikébe sem a különböző festői irányoknak, amelyeket maga körül látott.Éppenséggel nem jellemeznők őt találóan, ha a naturalizmus körébe utalnók.

A naturalista festőknek egyik fontos elve volt, hogy képüket végig a természet előtt fessék. Ezen az alapon Mednyánszky képei nem, csupán tanulmányai esnének e fogalom alá. És e tanulmányok száma igen nagy, ládaszámra maradtak fenn azok a kisrétű vásznak, amelyeket valamely természeti motívumról festett, de ezeket sohasem vitte át egyenest valamely képébe. Csak akkorák voltak, hogy beleférjenek festékesdobozába, és nem volt egyéb céljuk, mint hogy szemét élesítse és mentül mélyebben hatoljon a valóság szemléletébe. Legfeljebb ha valamely kép festése közben néhányukat felszögezte műterme falára, de csupán emlékezetének fölfrissítésére, emlékképek fölgerjesztésére. Festés közben csak távolról vetett rájuk rövid pillantást.

Ezek a természettanulmányok nagyon behatóak voltak.Emlékezünk, hogy ilyeneknek ezernyi tömegében láttunk például tanulmányokat, amelyek egy virágzó almafa galyacskájáról készültek a valóságnak megfelelő nagyságban, olyan részletességgel, hogy botanikai illusztrációnak is megfeleltek volna, utána aztán kis méretben az egész ág, végül egészen kicsinyben magának a fának jókora része.

Ezen az úton biztosította magának a valóság egy-egy ilyen jelenségének tökéletes megértését és birtokba vételét, és ha olyan kép festésére került sor, amelyben efféle motívum szerepel, tétovázás nélkül megfesthette, hiszen"benne volt".Valóban festett is képet, amelyen virágzó gyümölcsfák szerepeltek, ezeknek alakítása azonban nem e tanulmányoknak a képbe való beillesztése volt, hanem szabad és egyéni, amelyből eltűntek az apró részletezések és beolvadtak az általános harmóniába. Igazi tanulmány egyébként nemcsak a közvetlen valóságfestés volt, hanem főképp az állandó szemlélet. Sőt több a szemléletnél: a veleélés.

Éppen olyan kevés joggal mondhatnók őt impresszionistának.

De, bár nagyrabecsülte ennek az iránynak kiváló mestereit, művészi útja mégis eltért amazokétól. Ők a világ képét a színek csodálatos kaleidoszkópján át látták, Mednyánszkynál a színnek nincs meg ez a mindenen uralkodó szerepe. Az ő viruló színgazdagságuk nem felelt volna meg annak, amit Mednyánszky ki akart fejezni, fioriturákban gazdag hegedűjátékuk helyett a mi mesterünk képeiből a cselló mély búgását halljuk ki.

Napfény ott, borulat itt, gazdag sokféleség azoknál, nemes egyszerűség őnála. A nagy impresszionisták érzése csupa optimizmus, az övé rezignált bölcsesség. Mégis van közöttük kapcsolat. Mert az bizonyos, hogy Mednyánszky minden képének gyökere az életben szerzett impressziókba mélyedt.

Képei nem úgy keletkeztek, hogy kigondolt egyet és kereste hozzá a valóságban a megfelelő motívumot, vagy modellt. Barangoló életében száz meg száz benyomást fogadott magába és amiben, vagy ami mögött mélyebb értéket érzett, azt áthasonította magába és e lelki szűrőn át vetítette vászonra. Éppen ez erősen elkülönítette őt a szoros értelemben vett impresszionistáktól, bár kiindulási pontjuk azonos.

Az újabb festészet e két irányához csatlakozik az az áramlat, amelyet expresszionizmus néven szoktak emlegetni. Ez a kifejezés ugyan egyszerű értelmű, ha szószerint vesszük, de a köztudatban ma már a legkülönfélébb művészeti felfogásokat illetik vele, úgyhogy elvesztvén biztos körvonalait, már homályossá vált. Eredetileg annyi mint kifejezés, de melyik nagy művészet nem kifejezés? Valóban, ennek az iránynak legjobb mesterei közvetlenül fejezték ki magukat, ámde éppen ennek a kifejezésnek módja nagyon sokféle lehet, és az is. A mi és a hogyan itt elsőrendű fontosságú.

Ezen az alapon a mi mesterünket is bizonyos szálak fűzik ehhez az irányhoz éppúgy, mint az előző kettőhöz, anélkül, hogy ebbe a körbe volna sorozható.

Ezek alapján azt hisszük, hogy Mednyánszky magában álló művész.

Ezt nemcsak erős és eredeti tehetségének köszönte, hanem annak is, hogy szinte magára hagyatva alakította művészi stílusát. Kevesebbet volt együtt festőkkel, mint más emberekkel, főképp olyanokkal, akiknek semmi vonatkozásuk sem volt a művészethez.Bolyongó életmódjánál fogva többet volt magányban, mint emberek közt. S amit e magány sugallt, erősebb hangú volt, mint az emberek beszédje.

Lelkülete egészében véve lírai, de mint általában a magyarok, ő sem hajlott szentimentálizmusra. Technikájában, előadásában rendkívüli festési tapasztalatainál fogva nagyon tudatos volt, a kép elképzelése, kompozíciója azonban merőn intuitív. Stílusa kötetlen, egyéni, tehát nem igazodik valamely előre megfontolt kompozíciós rendszerhez.

Ez is biztosítja önállóságát.

Ha művészi munkálkodását átnézzük, sok olyan elemet is fedezhetünk fel benne, amelyekben mintegy előlegzi későbbi művészeti törekvések elemeit. Ennél természetesen fontosabb, hogy mint kerek lezárt egyéniség áll előttünk. Mindenesetre a művészet nagy mesterei közül való.

 

 

 

JEGYZET

 

 

Lyka Károly Mednyányszky Lászlóról írt, eddig csak részben megjelent tanulmányát tárjuk az olvasó elé a festő születésének 150. évfordulóján (Beckó, 1852 április 23 – Bécs, 1919. április 17).

A tanulmány az OSzK Kézirattárában található az Anal. 3828. jelzet alatt; géppel és kézzel írott, 27 folió.

A tanulmány nyomtatásban megjelent részletének lelőhelye az MNG Adattára (In: Deák Dénes: Festők a világháborúban. Mednyánszky festészete 1914–1918. Gondolat-Idea Tours Kft. Bp. 1991; pp. 114-119.).

A kézzel és géppel írt tanulmány szövegét az eredetihez hűen adjuk közre. Nem igényel semmiféle utólagos belejavítást, a régies kifejezések az érthetőséget nem zavarják, inkább csak élvezetessé teszik a szöveg olvasását a mai olvasó számára is.

Lyka Károly több tanulmányt is írt a festőről, amelyek a 20. század első felében láttak napvilágot, de ezek jóval kisebb terjedelmű írások voltak, mint a most itt olvasható tanulmány. [4]

Könyv megírását sajnos nem vállalta el Lyka Károly. Erről egy alkalommal a vele készített beszélgetés során így nyilatkozott:

Az egyetemi tanulmányok helyett festőállványom előtt álltam, de sohasem bántam meg, hogy festőnek készültem. Nem volt hiábavaló küszködés, egészen más szemmel nézem mások műveit, mint azok a műbíráló történészek, akik az egyetemen készültek hivatásukra. Azt a sajnálatos hiányosságomat sem igen korrigálhatták volna az egyetemi stúdiumok, hogy éppen a leginkább szívemhez nőtt modern magyar művészeti alkotások előtt hallgat el bennem a kritikus. Olyan közel esnek hozzám ezek a szép dolgok, hogy nem látom őket. Amint egy templom homlokzatához támaszkodva sem lehet a tornyot látni. Ezért nem írtam meg a Mednyánszky–monográfiát s ajánlottam, hogy Kállai Ernőre bízzák, akinek több distansza volt Mednyánszkyhoz.

Mindig kerültem a felsőfokot. Sohasem írtam képről, hogy a legszebb, művészről, hogy a legkiválóbb. De nem fogalmazhatom meg másként a valóságot, mintha azt mondom, hogy a sok kiváló közt is, akiket szerettem, Mednyánszky volt a legközelebb hozzám. (Szabad Művészet 1955. IX. évf. november, 531-534.)

Mednyánszky László egyénisége, különös életútja és művészete sajátos helyet foglal el a magyar művészet történetében. A most közreadott tanulmányban Lyka Károly ritka beleérzőképességével, érzékenységével és éles szemével rendkívül élvezetes stílusban megírt összefoglalást ad Mednyánszky művészetéről.

 



[1] A tanulmánynak ettől a mondattól kezdődő részlete megjelent nyomtatásban 1991-ben. Ld. a Jegyzet-et a szövegközlés végén.

[2] Meunier, Constantin Émile (Etterbeck, 1831 – Ixelles, 1905), belga szobrász és festő

[3] Millet, Jean–Francois (Gruchy, 1814 – Barbizon, 1875), francia festő, a barbizoni iskola egyik vezéregyénisége, aki paraszti témáiról nevezetes.

[4] Mednyánszky stílusa, in: Művészet 1903; 361-371. – Mednyánszkyról, in: Művészeti Krónika 1905. 1-2. – Mednyánszky, in: Új Idők 1919; 298-302. – Mednyánszky, in: Új Idők 1939; 501-503.