BENE SÁNDOR

 

A Szilveszter-bulla nyomában

 

(Pázmány Péter és a Szent István-hagyomány 17. századi fordulópontja)

 

 

Szent István kultuszának történetében – a huszadik századi utójátékot figyelmen kívül hagyva – három nagy fordulat figyelhetõ meg. Az elsõ az 1083-i szentté avatás, a László által kezdeményezett "felemelés", amely a keresztény államok közösségébe történelmi mértékkel mérve frissen belépett Magyar Királyság egészének reprezentációját szolgálta, s a térítõ apostol-király alakjának megrajzolásával egyszersmind a pápasággal szemben sajátos jogokkal rendelkezõ uralkodói hatalom legitimációját erõsítette. [1] A második a barokk kor leleménye, az István által Máriának felajánlott ország, a "regnum Marianum" képzetköre, amely elsõsorban a hitviták kontextusában vált hatékony fegyverré a protestánsokkal szemben, s az utóbbi évtizedek vizsgálódásai nyomán egyre több adat támasztja alá, hogy kezdetben nem Habsburg-érdekeket szolgált, hanem egy önálló, egységesen katolikus magyar rendi állam vízióját alapozta meg. [2] A harmadik fordulópont a 18. század második feléhez, Mária Terézia István-kultuszához köthetõ, amely az uralkodóház és a rendek egyfajta kiegyezését reprezentálta a maga eszközeivel (a Szent István Rend alapítása, a Szent Jobb hazahozatala Raguzából, stb.). [3] Mind az elsõ, mind a harmadik fázissal kimerítõen foglalkozott a történetírás, az irodalomtörténet-írás, a mûvészettörténeti és egyháztörténeti kutatás – meglepõ azonban, milyen kevés figyelem jutott a 17. századi jelenségeknek. [4] Holott ezek jelentõsége tagadhatatlan, s szembeötlõ bennük Pázmány Péter meghatározó szerepe (elég arra gondolni, hogy István ünnepe az õ kezdeményezésére került be a római breviáriumba), [5] illetõleg egy elsõ pillantásra különös körülmény: a magyar nemzeti-rendi reprezentáció szolgálatába állított Szent István-kultusz erõteljes délszláv (horvát) kötõdése.

A feltûnõ tartózkodás oka kézenfekvõ. A barokk kultusz elterjesztésében kulcsszerepe volt az elsõ magyar királyt és utódait apostoli címmel felruházó ún. "Szilveszter-bullának". Errõl a mindenkori magyar királynak (és a mindenkori klérusnak) Rómával szemben rendkívüli jogkört biztosító dokumentumról már a 19. század végén egyértelmûen kiderült, hogy hamisítvány, méghozzá (a bullát kritikai vizsgálat alá vetõ Karácsonyi János széles körben elfogadott feltevése szerint) a bosnyák püspök és zágrábi kanonok Marnavics Tomkó János mûve, aki a szöveget VII. Gergely brévéinek és Hartvik püspök Szent István-legendájának elemeibõl szerkesztette össze. [6] Karácsonyi János még a kor viszonyaihoz mérve is rendkívül indulatos kritikával illette az a Lánczy Gyulát, aki ezek után egyáltalán fel merte vetni, hogy a bulla az 1630-40-es évek magyar püspökkarának érdekeit szolgálta volna a Kúriával szemben [7] – amikor pedig Galla Ferenc 1940-ben gazdagon adatolt monográfiában tárta fel Pázmány és Tomkó szoros, éveken át töretlen kapcsolatának történetét, [8] a Szilveszter-bulla ügye hosszú idõre lekerült az egyháztörténet-írás napirendjérõl. Egyre nehezebbnek tûnt ugyanis elhárítani a következtetést, hogy mivel a bullahamisítás kétségkívül a harmincas években történt, a Kúriával sokszor konfliktust vállaló s Tomkóval együttmûködõ esztergomi érseknek szintén lehetett hozzá valami köze. A hírhedett falszifikációról utoljára nyilatkozók közül Vizkelety András óvatosan fogalmazva "Habsburg-kezdeményezésre hamisított Pseudo-Szilveszter-bullát" említ, [9] Dümmerth Dezsõ viszont siet leszögezni: a bullát Tomkó saját érdekeit szem elõtt tartva hamisította, boszniai püspöki címét akarván ily módon megerõsíttetni a pápával. (Holott ezt már Galla Ferenc kizárta, bizonyítva, hogy Tomkó éppenhogy párját ritkító gyorsasággal nyerte el a pápai konfirmációt.) Dümmerth ugyanakkor mégis alapvetõ ellentmondásra hívja fel a figyelmet, mikor egyfelõl a bullát nyomtatásban elõször közlõ Inchoffer Menyhért mûvének erõsen polemikus, nemzeti, már-már Habsburg-ellenes beállítottságát elemzi, másfelõl regisztrálja, hogy éppen a bulla közlése a Habsburg uralkodók "abszolutista törekvését" segítette – ám az ellentmondásra nem ad kielégítõ magyarázatot. [10] Az alábbiakban – az újabb egyháztörténeti kutatásokra, fõként Molnár Antal, Tóth István György és Tusor Péter eredményeire támaszkodva [11] – erre teszek kísérletet. Meggyõzõdésem ugyanis, hogy nemcsak szûkebben vett egyháztörténeti és diplomatikai problémáról van szó. Szent István tisztelete a kora újkori és modern magyar nemzettudat egyik legfontosabb, politikai önazonosságot biztosító eleme. A falszifikált bulla a kultusz történetének csupán egyik összetevõje (véleményem szerint vadhajtása), s Pázmány vagy utódai megítélésének inkább árt, mint használ, ha bármilyen megfontolásból megpróbáljuk elkerülni a kérdés tárgyalását. Ellenkezõleg: tevékenységüket, törekvéseiket a megfelelõ kontextusba helyezzük, talán a hamis bulla körül is rendezhetõk az összekuszált szálak. Az alábbiakban – a kontextus ismertetése után – két olyan aspektust vonok be az elemzésbe, amelyek eddig háttérbe szorultak a kutatásban: a Szentszék, a királyi kormányzat és a magyar püspökkar között mediáló, a második vonalban mûködõ személyek egyéni stratégiáinak feltárását és az egyházpolitikai csatározásokat ekkor már ugyancsak meghatározó nemzeti szempontok elemzését, a horvát és a magyar érdekek erõteljesen jelentkezõ széttartását.

 

*

 

Pázmány Szent István-kultuszának pályája elején még kevés nyoma van. Mit ismerhetett Pázmány Szent István örökségébõl, a korábbi kultuszkörbõl? Nyilván ismerte Szent István miséinek szövegét, a zsolozsmákat, a magyar liturgia hagyományos, középkori eredetû darabjait. [12] Bizonyára Temesvári Pelbárt és Laskai Osvát széles körben elterjedt prédikációit is. [13] A legendák közül a Hartvik-félét (valószínûleg Laurentius Surius átstilizált változatából, az 1578-as Vitae sanctorumból). [14] Ismerte Bonfini elbeszélését Szent István életérõl, koronázásáról, haláláról, az ország felajánlásáról Máriának, [15] s ha Bonfinit olvasta, olvasnia kellett a Bonfini-kiadások függelékében rendszeresen megjelentetett Intelmek szövegét is. Bizonyára ismerte a protestáns Heltai Gáspár által Bonfini mûvébõl készített fordítás-parafrázist, amelybõl még nem hiányzik a Patrona Hungariae tisztelete sem. A király halála elõtti utolsó rendelkezésérõl itt a következõ olvasható:

"Én az Magyarországot ajánlottam még régen a Szûz Mária asszonyunknak, és aszt választottam patrónának a magyaroknak, és az õ nevére verettem a magyaroknak pénzét. Ez okaért állhatatos szûvel szolgállyatok minynyájan Asszonyunknak. És ha valami veszedelem akarna jõni reátok, az õ palástyával befedezi és mególtalmazza a Magyarországot, mert õ a Patrona Hungariae." [16]

A meglepõen pozitív beállítás már Szekfû Gyulának is feltûnt, aki 1938-ban így fogalmazta meg a kutatás adósságát a Szent István-emlékkönyvben megjelent nagy tanulmányában:

"Sem az egyes szellemi irányok története nincs eléggé kidolgozva, sem pedig Szent Istvánnak ezekben való elhelyezkedése. Külön vizsgálatra volna szükség, amely az egész XVI-XVII. századi protestáns irodalomra kiterjedve meg tudná állapítani, meddig maradt meg Heltai felfogása, s mikor és mily gyorsan távolodott el tõle a katolicizmussal minden téren szembehelyezkedõ protestáns felfogás." [17]

Sajnos ez a feladat még ma is megoldatlan. Én azonban inkább úgy látom, nem a protestáns felfogás távolodott ettõl a "középtõl", hanem az egyre erõteljesebben ideologizálódó katolikus. A protestánsok elfogadták István politikai örökségét, de nem tulajdonítottak neki kiemelkedõ jelentõséget. [18] Az államalapító király tiszteletének gyökerei a hitszakadás elõtti idõkre nyúltak vissza, ezért inkább integráló tényezõ volt, mint a konfesszionális összeütközésekben haszonnal forgatható fegyver; másfelõl a politikai ideológiára sem lehetett akkora hatással, mint a wittenbergi történetteológia vagy a választott nép koncepciója, a zsidó-magyar párhuzam. A fejedelmi parainézisekben, az uralkodás mûvészetére felkészítõ vagy tanácsokat megfogalmazó mûvekben kimutatható az Intelmek közvetlen vagy áttételes hatása. A koronát protestáns oldalon is annak tekintették, aminek Werbõczy óta mindig mindenki: az ország egységét szimbolizáló, sõt, megtestesítõ tárgynak; de különleges fontosságra nem tett szert, sem pozitív, sem negatív irányban. Legföljebb a korona angyali eredetét és Mária védnökségét illették olykor racionalizáló kritikával, bár ez alól is akad kivétel. A luteránus Révay Péter még 1613-ban is olyan kommentárt szerkesztett az általa is "szentnek, angyalinak és apostolinak" nevezett magyar korona történetérõl, amelyet késõbb a frissen katolizált és erõszakosan térítõ fanatizmusáról közismert Nádasdy Ferenc szinte változtatás nélkül nyomtathatott ki negyven évvel késõbb. [19]

Pázmány eleinte még nem figyelt fel a Szent István hagyomány "gazdátlanságára", a benne rejlõ olyan ideológiai lehetõségekre, mint például a nemzeti önreprezentáció katolikus oldalról történõ megfogalmazása. Ez nem is meglepõ, hiszen a Rómából nemrégiben hazatért szerzetes 1606-ban még éppenhogy a pápaság, azaz Bellarminóék oldalán kapcsolódott be a velencei interdictum körüli vitákba, s a politia ecclesiastica autonómiájának álláspontját védelmezte, elutasítva a világi hatóságok beavatkozását egyházi ügyekbe. [20] A Magyari István röpiratára írott Feleletben (1603) felveti ugyan István országfelajánlásának jelentõségét (mint amely aktus régiségéhez kétség nem fér, s amely az ország mint corpus politicum számára is virágzást hozott – ez a tendencia fordult meg a hitszakadás nyomán). Ekkor azonban még Bonfini, illetve a középkori tradíció mentén érvel: gondolatmenetében nem a nemzeti szempont, hanem az uralkodó Róma iránti tisztelete jut központi szerephez:

"… az Romai Papatul vagion orzagunknac Coronaia: [István] az Eztergomi Ersekseget akkor zerze: akkor tiztele fel azokkal az iozagokkal, mellieket te ciac latuannis iriglez: Az Papat vgi tiztele, hogi megh ciac mikor emliteneiekis ötet, suueget vetne…" [21]

A fordulópontot 1617 jelzi: Pázmány elhagyja a jezsuita rendet, és elnyeri az esztergomi érseki széket, s már csak pozíciójából adódóan is a magyar rendi érdekek képviselete felé mozdul. [22] Mindez azonban még nem járt szükségképpen és azonnal együtt a Szent István-tradíció ideologikus töltetû felhasználásával a hitvitában vagy az azzal sokszor összefonódó politikai publicisztikában. A harmincéves háború elõtt erre mások sem igen gondoltak. Jó példa erre Pázmány közeli munkatársának, Balásfi Tamásnak Szenci Molnár Alberttel folytatott polémiája. Szenci, a Jubileus esztendei prédikációhoz illesztett latin nyelvû Appendixben, a loretói "bálványimádás" ellen ragadott tollat, de a vitát jellemzõ módon nem a magyar érdekeltségû Szent István-kérdésre, hanem a nemzetközi porondon jelentkezõ Mária-kultuszra hegyezte ki. Mindössze "a pápai sötétség, zsarnokság és a Krisztus elleni cselszövés egyéb példái között" említette egy félmondattal, hogy "a pápa azért küldte Szent Istvánnak az angyali kéz által fabrikált koronát, hogy az késõbb egész Magyarországot Máriához kösse végrendeletével". [23] Balásfi hosszú és igen szórakoztató értekezésben mutatott rá a "pedagógusnak" titulált Szenci latintudásának hiányosságaira, a latin conjunctivus használatának szabályaira, Bonfini szótárral való olvasásának hasznosságára [24] – de egy szóval sem említette, hogy például István "apostoli királyi" címe valamiféle aktuálpolitikai töltettel rendelkezhetne, s talán még jellemzõbb, hogy ez vitapartnerének sem fordult meg a fejében.

A század késõbbi évtizedeinek politikai publicisztikájára vagy katolikus énekköltészetében viszont már szembetûnõ s rendkívül hangsúlyos az István- és a Mária-kultusz tudatos összekapcsolása, az apostoli királyság gondolatkörének egybefonása a protestánsok elleni polémiával. A Szõlõsy Benedek által összeállított Cantus Catholici c. gyûjtemény (1651) Szent István-éneke például éppen az államalapító uralkodó apostoli voltára veti a hangsúlyt, elszakadva a középkori eredetû forrásszövegtõl [25] (ahol ez még nem nyert különleges jelentõséget):

Királyi nevet a' Romai Pápa,
Más böcsületes nével szaporítá,
Mert Apostolnak nevezé, és hivá,
Magyar Országnak.

Christusnak Annyát, áldott Szüz Mariat,
Alázatossan mint édes Aszszonyát,
Tisztelé, és rá bizá önnön magát,
És az Országát.

Innen hivattatik Pátronájának,
Magyar Országnak óltalmazójának,
Ellenseg ellen baj-vivó paisnak,
És biztatójának. [26]

A század közepének legjelentõsebb anonim röpiratában, a Siralmas könyörgõ levélben önálló egységet képez az "Eretnekségrõl" beillesztett indulatos szónoklat, amely szemére hányja a magyar nemzetnek, hogy "a rusnya német Luther és Calvinus büdös bugyogójábul származott, kifecsegett és nagy álnokul elhintegetett hazugságin elindulhatott", holott "annak elõtte oly erõs és állhatatos volt a Catholica Religioban, oly áhítatos az isteni és sok szentek tiszteletében". [27] A szent királyok emlékével való cselekvésre buzdítást érdemes hosszabban idézni:

"Vedd elõ lég inkáb az egy igaz Cath. Religiót és hütõdben ualó egyességedet, szép alkuásodat, kõzõnséghes szeretetedet, minden jóra ualó hailandóságidat, kikben az Eleink az Lutheranismus és Calvinismus minden emlékezeti elõt uoltak. (…) ama szélesen elterjed[t] népünknek csodássan megh térétõje, Sz. István Királiunk, Országunknak méltóságos Apostola, vallion el feleitie, semmi gondban haitiae ez[t] az Országot, kit oly geriedezõ szeretettel és tekélletes kíuánsággal hozot rendbe, oly erõs tõruényekel és decretumokkal állétot és erõssétett? (…) Tehát hol lesz te Országunknak dicsõséges és kegyes Patronáia, Boldoghságos Szüz, Istennek Nemes Anyja? Ellenségink ellen erõs oltalmunk, kész gyámolunk, és Isten elõt foganatos szoszollónk? hol lesz a te kegyességed, Anniai gonduiselésed? Országunk gonduiselésed alát hagiattatot, aiánl[t]atott, mink fiaid volnánk, ielen leszel, hidgyük. (…) Apostol Királyunk volt, tehát Országunk is Apostoli. (…) Nemes országh, sziues magyar nemzeth! Ez a négy kincsünk tehát, ugy mint nemességünk, szabadságunk, Apostoli Széktõl származot bõcsületes dicséreti nemzetünknek és az Szent Coronánk nem uolnának kõzõnséghes dolgok és iátékokra való kis eszkõzõk, hanem minden bõcsületre ualo méltóságok." [28]

Mind a verses anyag, mind a röpiratok teljes mértékben kihasználják a szentkirály-kultuszban és az országfelajánlásról szóló legendában, valamint az apostoli királyság gondolatában rejlõ politikai és egyházpolitikai potenciált: e képzetkörök révén lehetséges a nemzetközi Mária-kultuszhoz úgy kapcsolódni, hogy közben a Rómától nagy mértékben független nemzeti egyház dicsõíttessék, illetve a protestáns eretnekek ellenében fellépni úgy, hogy a Habsburgokkal szemben is érvényesüljön önálló államiságunk igénye és ideája.

Nyilvánvaló, hogy a két határpont, a tízes évek vége és az ötvenes évek eleje között keresendõ az a fordulat, amelynek során létrejött az ideológiai összetevõknek ez a rendkívül hatékony, több társadalmi réteget is megmozdítani képes elegye. A magam részérõl ezt a fordulatot Pázmány Péterhez látom köthetõnek: õ az, aki a határozott lépések sorával élesztette fel tetszhalálából Szent István középkori tiszteletét, s aki azt úgy tudta a jezsuiták mozgatta internacionális Mária-kultuszhoz kapcsolni, hogy ezzel egyszersmind a magyar egyház sajátos kiváltságait és hagyományait is hatékonyan védte meg a túlzott római befolyás ellen. Pázmány Boldogasszony-kultuszának dokumentumaira (az Imádságoskönyvben, illetve a Prédikációkban) legutóbb Tüskés Gábor és Knapp Éva irányították ismét a figyelmet. [29] Csak sajnálhatjuk, hogy az érsek Szent Istvánról szóló prédikációja végül kimaradt az 1636-i nagy gyûjteményes kiadásból, s azóta nyoma veszett. [30] Így Pázmány István király iránti megkülönböztetett érdeklõdését csak közvetett forrásokból tudjuk rekonstruálni.

Ezt az érdeklõdést eleinte nem világi politikai szempontok motiválták, hanem a húszas évek közepén akuttá váló egyházpolitikai ellentétek. Nemcsak azért, mert Pázmány ekkor már nem az egyéni térítésekre vagy rendjének megszervezésére koncentrált, hanem az ország, méghozzá mindhárom rész misszionálását tartotta szem elõtt, beleértve a török hódoltság területét is. [31] Nem is csupán azért, mert a fõrendiház tagjaként a magyar rendek érdekeit kellett képviselnie az uralkodó elõtt. Mindkét esetben hasznosnak bizonyult volna a Szent István–kultusz valamiféle újjáélesztése – ám a döntõ aspektus az volt, hogy Pázmánynak, prímásként, a magyar püspöki kar érdekeit is képviselnie kellett Róma felé, s olykor Rómával szemben is. Az új kihívást a hitterjesztésre létrehozott "Propaganda Fide" kongregáció megalakulása jelentette 1622-ben, élén a hajlíthatatlan titkárral, az évtizedeken át meghatározó tényezõ Francesco Ingolival. A Propaganda Fide kiemelt céljai közé tartozott a török uralom alá került balkáni katolikusok lelki gondozásának megszervezése, a felszámolódott hagyományos egyházi struktúrák új, hatékony szervezettel való pótlása. Törekvései azonban súlyosan ütköztek a magyar püspöki kar érdekeivel, hiszen ezek a területek a történelmi Magyar Királyság részei voltak, s de jure sem Pázmány, sem elõdei vagy utódai soha nem ismerték el elszakadásukat. Éppen ezért a régi, a Tripartitum és a szokásjog által szentesített módon, a magyar király továbbra is kinevezte ezen egyházmegyék püspökeit, akik ugyan még ha akarták sem látogathatták volna híveiket, hiszen a török kémnek tekintette volna õket, viszont a cím viselése mellett valamely más egyházi jövedelmeibõl húztak javadalmat, és részt vehettek a fõrendek ülésein. A királyi kinevezések nyomán azonban a pápai megerõsítés rendre késlekedett, eleinte csak az ügymenet nehézkessége (és a püspökök által fizetendõ horribilis taxa, a beiktatási adó) miatt, késõbb azonban már a missziós – tehát valóban a területre utazó és ott de facto egyházi joghatóságot gyakorló – püspökök, pápai adminisztrátorok kinevezését támogató Propaganda Fide tudatos törekvése nyomán is. Bosznia esetében például az 1610-es évektõl a harmincas évek elejéig négy királyi kinevezéssel bíró, de pápai megerõsítéssel nem rendelkezõ püspökrõl tudunk (Balásfi Tamást Sennyei István, Deáky László, majd Posgay Miklós követte tisztében) – miközben a terület konkrét misszionálásáért, és az ezzel járó elõnyök megszerzéséért a raguzai kereskedõk által támogatott világi papok és a szívósan elõrenyomuló bosnyák ferencesek kezdtek ádáz harcba; a római kongregáció hol egyik, hol másik felet segítette. Hasonló feszültségek jelentkeztek Erdély esetében is, ahol folytonos problémát jelentett a váradi püspöki szék betöltése. [32]

Pázmány elõször 1622-ben nyilatkozott meg a kérdésben, a Propaganda felkérésére szövegezett opiniójában, s nagy óvatossággal foglalt állást, igyekezve fenntartani a királyságból kiinduló misszió lehetõségét. Ehhez kért anyagi segítséget és erkölcsi támogatást Rómától, papneveldék felállítására, a szertartásokat segítõ könyvek íratására és beszerzésére gondolva. A Propaganda vezetése végül – alapos helyzetelemzés nyomán, a váci és a zágrábi püspök véleményét is kikérve – másképp döntött, s a geopolitikai realitásokkal is számolva, a balkáni missziót Bécs helyett Rómából kezdte szervezni. [33] A helyszínen tevékenykedõ apostoli adminisztrátorok munkájának megkönnyítésére szükségessé vált a hitéletet elõsegítõ vallásos kiadványok megjelentetése, s ebben Ingoli igyekett a Rómában élõ bosnyák tudós, költõ és történetíró, Marnavics Tomkó János (Ivan Mrnaviæ Tomko), valamint a horvát származású ferencrendi szerzetes, Levakovics Raphael (Rafael Levakoviæ) szakértelmére támaszkodni. 1622-ben õk ketten kaptak megbízást a glagolita misekönyv és breviárium elkészítésére. [34]

Ezek után Pázmány és a Szentszék viszonyában – legalábbis a Propaganda Fide vonatkozásában – a húszas évek közepétõl egyre kitapinthatóbb a feszültség, az érsek nézeteltérésbe is bonyolódik Caraffa bécsi nunciussal. Pázmány 1625 januárjában két levélben is figyelmezteti a nunciust a királyi püspökkinevezõ jog érvényére. Az egyikben úgy fogalmaz: "Mi, akik ma élünk, harminc, negyven, ötven évre visszamenõleg emlékszünk, hogy a boszniai püspököket mindig a királyi felség jelölte ki, a Szentszék pedig ugyanezeket erõsítette meg hivatalukban." A másikban leszögezi: "jóllehet ezen eljárás okát nem lehet pontosan meghatározni, a több évszázadon át feledésbe nem ment gyakorlat mégis elegendõ alapot biztosít számára". [35] Caraffa azonban másképp gondolta, s ennek több ízben kifejezést is adott, amiben számíthatott Róma támogatására. [36] Tény, hogy a Kúria jogászai korábban (a hírhedett Balásfi-eset kapcsán) még a királyi fõkegyúri jog magyarországi gyakorlásának alapját is megkérdõjelezték, nemhogy a hódoltsági területen történõ érvényesítését. [37] A források tanúsága szerint Pázmány ekkor kezdett az emlékezet és a szokás (consuetudo) helyett szilárdabb jogi alapot keresni a ius patronatus megtámogatására. Álláspontjának lényege élete utolsó évtizedében változatlan maradt, de a megfogalmazás módja a konkrét körülményekhez igazodott, s fokozatosan radikalizálódott, amit természetesen nemcsak a püspökkinevezések elhúzódása, hanem az 1632-i római követség egyéb természetû súlyos konfliktusai is magyaráznak. [38]

Az érsek 1627. augusztus 5-én írja elsõ levelét II. Ferdinándnak a kérdésrõl. Ebben már felveti, hogy a királyi kegyúri jog megerõsítésre szorul, mert az azt megerõsítõ pápai bullák elvesztek, így a szokásjog mellett csak elszórt másodlagos forrásokkal lehet igazolni (mellékeli is a sebtében összeállított hivatkozásjegyzéket, Werbõczy, Hartvik püspök és Bonfini mûveit, valamint II. Lajos király Aranybullát megerõsítõ oklevelét említve). [39] A problémát ezek után az jelenti (s néhány évvel késõbb II. Ferdinánd fel is teszi a kérdést az érseknek), hogy vajon a királynak mint fõkegyúrnak joga van-e a püspökök kinevezésére és az egyházi javadalmak adományozására is, vagy csak a választott püspökök Rómának történõ bemutatására? Pázmány 1635. április 10-rõl keltezett terjedelmes memorandumában válaszol a kérdésre. Általában a kegyurak a püspökségek alapításával csak a bemutatás jogát szerzik meg, ám szerinte Magyarország kivételt képez, itt ugyanis az egyházi javadalmak juttatása is uralkodói jog: "a pápát pedig, a kinevezett püspökök megerõsítésén túl, ebben az országban semmiféle jog nem illeti meg az egyházi javadalmak tekintetében". Álláspontját négy érvvel támasztja alá:

1. a magyar királyok olyan feltétellel tettek alapításokat, hogy a kinevezés joga végig a kezükben marad;

2. a magyar királyok hat évszázadon keresztül háborítatlanul bírták a püspökkinevezés jogát, ebben a Szentszék nem akadályozta õket;

3. V. Márton pápa a konstanzi zsinaton bullával erõsítette meg e jogot;

4. (mint legerõsebb érv):

"Szent István, aki elsõként fundált püspökségeket, apátságokat és prépostságokat, nem csupán a Szentszék útmutatására, hanem saját szándékát követve vezette a kereszténységre a magyarokat. A püspökségek megalapításakor pedig, a pápa beleegyezésével ugyan, de maga nevezte ki a püspököket, méghozzá olyan alkalmas személyeket, akik az õ tetszését elnyerték. Amit bizonyítanak részben a Szent István magyar király ünnepén énekelt szövegek, részben a szent királynak a püspökségek alapításáról kibocsájtott oklevelei." [40]

Pázmány ez alkalommal is felveti a problémát (ti. hogy a megfelelõ, a magyar királyok jogait bizonyító pápai bullák elvesztek Buda török kézre kerülésekor a királyi levéltárral), mégis hitelt ad a jogszokásnak és a bullák valamikori meglétére következtetni engedõ országgyûlési iratoknak.

A memorandum alapján készített követutasítás megteszi a kívánt hatást, de csak részben. A római Congregatio consistorialis jóváhagyja a kegyúri jog ilyen kiterjesztett értelmezését, ám tartja magát korábbi álláspontjához, mely szerint ez a jog nem érvényesíthetõ az elenyészett püspökségekre, illetve a címzetes püspökségekre, amelyeknek egyházmegyei területe kívül esik az aktuális pillanatban de facto létezõ határokon. Ilyen természetesen a bosnyák és az erdélyi egyházmegye helyzete. Pázmány a hírek kézhezvétele után rögtön újabb, az elõzõvel lényegében megegyezõ tartalmú memorandumot szerkeszt (1635. június 16.), amelyben azonban kitér a címzetes püspökségek kérdésére is, figyelmeztetve a királyt:

"Bármelyik címzetes püspökségre a magyar koronát régtõl fogva megilletõ adományozási és kinevezési jogot az Apostoli Széknek nem engedheti át, hanem elõdei példájára a szent korona részére megõrizni köteles." [41]

Ezekben az állásfoglalásokban és a kor egyházpolitikájának egyéb dokumentumaiban végig érezhetõ, hogy Pázmánynak több tényezõt kellett egyidejûleg figyelembe vennie. Mint érsek, a magyar egyház feje, határozottan törekedett a hazai liturgia modernizálására és római szellemben történõ egységesítésére, ennek során összeütközésbe is került a hagyományos rítushoz legtovább ragaszkodó zágrábi egyházmegyével. Másrészt viszont Pázmánynak alapvetõ érdeke volt a magyar egyház belsõ függetlenségének védelme a túlzott szentszéki centralizálással szemben, aminek legfõbb és leghatékonyabb eszköze a királyi kegyúri jogok érvényesítése lehetett a püspökkinevezéseknél. Végül pedig e kegyúri jogok mértéken felüli kiterjesztését is meg kellett akadályoznia, azaz a magyar klérus autonómiáján a világi hatalommal szemben is õrködnie kellett – ez motiválta például az elhalt püspökök örökségének egyházi célú felhasználását a kamara kisajátító törekvéseivel szemben. [42] E három pólus – a királyi hatalom, a magyar egyház és a római Kúria – között rugalmasan igyekezett képviselni az egyensúlytartás elvét. Mindezzel már a régebbi egyháztörténeti kutatás is kimerítõen foglalkozott, az újabb pedig jelentõs adalékokkal árnyalta a képet. Magam e jogi-történeti háttér ismeretében inkább egy "járulékos" elemet hangsúlyozok, amely azonban messze túlmutat a kultúrtörténeti érdekesség kategóriáján. Nevezetesen azt, hogy Pázmány valószínûleg a ius patronatus körüli viták jogi kérdéseinek végiggondolása során figyelt fel a Szent István örökségében rejlõ lehetõségekre. Többek közt arra, hogy az említett egyensúlytartás leghatékonyabb eszköze az apostoli királyság koncepciójának folyamatos hangsúlyozása. Meg kell azonban jegyezni, hogy mivel ez az eszköz nem a protestánsok, hanem a Szentszék viszonylatában jutott kiemelt jelentõséghez, talán éppen itt kell keresnünk a Hargittay Emil és S. Varga Katalin által már régen jelzett álláspontváltozás vagy módosulás magyarázatát is. Pázmány magatartása, mint a szerzõpáros meggyõzõen dokumentálta, [43] a harmincas évekre jut el a protestánsokkal való merev szembenállástól az ország (pontosabban az országhatárokon túlterjedõ nemzet) érdekében mutatott gyakorlati együttmûködésig: az érsek feltûnõen jó kapcsolatot tart I. Rákóczi György fejedelemmel, s mint Kemény János Önéletírásának sokat idézett helyébõl tudjuk, ennek magyarázata a közös magyar érdekek képviseletében rejlik (különben "könnyen gallérink alá pökik az német"). [44] A konfesszionális szempont, amely a Bethlen-korszakban, az Alvinczivel folytatott vita idején még együtt tarthatónak bizonyult a politikaival (a katolikus Habsburg hatalom egyúttal a magyarság érdekeit, azaz a majdani országegyesítés célját is szolgálja) egyértelmûen háttérbe szorul. [45] A politikai szempont primátusa azonban a katolikus egyházon belüli ellentétek, illetve a királyi és a pápai hatalom viszonyában jelentkezõ egyházpolitikai feszültségek szorításában érlelõdik meg: Pázmány a húszas években kénytelen feladni korábbi, a Feleletben kifejtett és a Kalaúzban még fenntartott elméleti álláspontját, mely szerint a világi hatalom illetéktelen az egyház ügyeiben, és elfogadni, hogy a nemzeti egyház érdekeit csak az uralkodói hatalom képes megfelelõen támogatni. Ebbõl a teoretikus váltásból pedig logikusan következik a katolikus és protestáns világi hatalmak (azaz például Erdély és a királyi Magyarország) viszonyának gyökeres átértékelése is. Mindez a reprezentáció szintjén István király kultuszának megerõsítésében jelent meg: az országfelajánlás emblematikus jelenetében a politikai-ideológiai üzenettel telítõdõ István-alak súlyban, fontosságban a Boldogasszony, a Patrona Hungariae mellé emelkedett. Melyek voltak ennek e folyamatnak a konkrét lépései?

Az érsek már az 1625-i országgyûlésen kezdeményezte István és Adalbert ünnepének felvételét a római kalendáriumba. Az ügy lassan haladt, de nem tûnt reménytelennek; Pázmány öt esztendõ elteltével, 1630. október 14-én fordult II. Ferdinándhoz azzal a kéréssel, hogy vegye pártfogásába a korábban elnapolt kérelmet a Szentszéknél, majd november 18-án maga is levelet küldött VIII. Orbán pápának és Francesco Barberini bíboros államtitkárnak. A kérdést legutóbb tárgyaló Tusor Péter a továbbiakról így ír:

"Ezt követõen az ügy igen különös fordulatokon ment keresztül. VIII. Orbán 1631. március 15-i brévéiben megtagadta a kérés teljesítését, s május 18-án Pallotto [a közvetítésre felkért bécsi nuncius – B. S.] is – közelebbrõl nem részletezett – áthághatatlan nehézségekrõl számolt be. Fél évvel késõbb azonban, szeptember 25-én Pázmány, két nappal késõbb az õ értesüléseire hivatkozva maga az uralkodó mondott köszönetet a pápai döntésért, hogy Szent István ünnepét mégiscsak kiterjesztik az egész világegyházra." [46]

A váratlan fordulat mögött feltételezésem szerint az ügyben kulcsszerepet játszó Francesco Barberini bíboros magatartásának változása húzódik meg. Nem lehet véletlen, hogy Pázmány (mielõtt még a hír közzétételére felhatalmazó pápai brévét kézhez vette volna) 1632. január 2-án éppen neki, s mindenekelõtt neki köszöni meg meleg hangú levélben az ügy pártolását. [47] Az események pontos rekonstrukcióját csak levéltári kutatások segítségével lehetne elvégezni, annyi azonban bizonyosnak tûnik, hogy a sikerhez köze lehetett Marnavics Tomkó János bosnyák püspöki kinevezésének, illetve az általa írott, III. Ferdinánd választott magyar király és Francesco Barberini számára dedikált "illír" szentéletrajz-gyûjtemény, a Regiae sanctitatis Illyricanae foecunditas 1631-i római megjelenésének. [48] A bosnyák származású, sibeniki születésû (1580) Tomkó ekkor már régóta Barberini kegyében állott. [49] Az 1606-i velencei-pápai viszály során szülõvárosában, a székesegyház kanonokjaként a Szentszék oldalán agitált, ezek után a Köztársaság területén komolyabb elõmenetelre nem számíthatott, és Rómában telepedett le, ahol részben Barberini bíboros pártfogását élvezte, részben – mint föntebb említettem – a Propaganda Fide Kongregáció szolgálatába állt, mint délszláv szakértõ és a glagolit misszálé és breviárium fordítója. Nyilván Barberini keze volt már abban is, hogy 1626-ban Domitrovics Péter zágrábi püspök Tomkót kanonokká nevezte ki; Domitrovics 1628-ban bekövetkezett halála után pedig a bíboros-államtitkár II. Ferdinándnál kezdeményezte Tomkó kinevezését a megüresedett fõpapi székbe. Akkor a kérést az üggyel hivatalból is foglalkozó Pázmány nem mozdíthatta elõ, mert néhány héttel korábban az uralkodó már visszavonhatatlanul Ergely Ferencet nevezte ki zágrábi püspökké. A "kárpótlást" a boszniai címzetes püspöki cím megadása jelentette Barberini embere számára: Pázmány ezt 1631. március 5-én kérte II. Ferdinándtól, s Tomkó a nyár folyamán meg is kapta a királyi kinevezést. A döntés szerencsés kompromisszumot jelentett, hiszen olyan emberrõl volt szó, aki egyszerre bírta a magyar egyházfõ és Róma bizalmát, a hagyományos összecsapás tehát ezúttal elmaradt a hódoltsági püspöki cím szentszéki konfirmációja körül: Tomkó kinevezését 1631. november 10-én VIII. Orbán pápa is megerõsítette. [50]

Az események alakulásával párhuzamosan érdemes felidézni az illírek mellett a magyar szentek életrajzát is tartalmazó Regiae sanctitatis keletkezésének menetét. Tomkó a Francesco Barberininek címzett – és Pázmányt dicsérõ – ajánlását 1631. február 5-én keltezi; ezután a kiadás némi késedelmet szenved, mert a szerzõ Magyarországra utazik, s a nyár folyamán ott tartózkodik; Suarez cenzor pedig három héttel a titkos konzisztórium döntése elõtt, október 17-én adja meg az engedélyt a munka nyomtatására. Figyelembe véve, hogy a mûben nagy terjedelemmel és a leghangsúlyosabb helyen szerepel Szent István életrajza, [51] ebbõl csakis az a következtetés adódik, hogy a magyar államalapító király ünnepének felvétele a római breviárium kalendáriumába egyfajta egyházpolitikai alku eredménye lehetett. Francesco Barberini elmozdította a holtpontról az ügyet, cserébe viszont címzetes püspökséget szerzett pártfogoltja számára.

Tomkó személyes ambícióit, karrierépítõ törekvéseit (saját magának legendás õsi leszármazást koholt, s számtalan más történetírói túlzás vagy kitaláció is a nevéhez kapcsolódik) régóta elítélõen pertraktálja a magyar szakirodalom. [52] Személyisége és történelmi szerepe azonban jóval összetettebb annáll, semhogy ilyen sommás erkölcsi minõsítéssel "elintézhetõ" volna. A horvát irodalomtörténet-írás például igen jelentõs szerzõként tartja számon, aki Illíria hõsi múltjának megszállott propagátoraként, latin és nemzeti nyelven kiadott irodalmi és történeti mûvei sorával az illír eszme elõfutára, a horvát nemzeti öntudat egyik legfontosabb ébresztõje volt a 17. század elején. [53] A bonyolult kérdés tárgyalásába itt nem bocsátkozom; a konkrét eset kapcsán inkább azon gondolkoznék el, hogy a fenti történetben ki tévesztett meg kit, ki érvényesítette saját érdekeit a legteljesebben? Az illír gondolat híveként Tomkó nyilván azt tarthatta sikerének, hogy a magyar szentek életrajzát Illíria szentkoszorújába illesztette (ezzel mintegy megelõlegezve a kései utód, Pavao Vitezoviæ Ritter gesztusát, aki egész Magyarországot "bekebelezi" majd megalomán Illíriájának határai közé). [54] Francesco Barberini szintén elégedett lehetett: közbenjárásáért cserébe sikerült egy régóta húzódó személyi elképzelését érvényesítenie, amit a magyar érsek közremûködése nélkül nem vihetett volna keresztül. Meglehet azonban, hogy csalatkozott számításában: Pázmány ugyanis nála jóval korábbról ismerte Marnavics Tomkó Jánost. Legalább a tízes évek közepe óta, mikor tanulmányai után ismét megfordult Rómában, a horvát polihisztort pedig az ugyancsak horvát származású magyar püspök Verancsics Faustus bizalmasaként, tehetséges történetíróként mutatták be neki. [55] Mikor Verancsics meghalt, Tomkó örökölte tõle gazdag irathagyatékát, benne még Verancsics Antaltól származó dokumentumokkal, majd õ tartotta meg fölötte azt az emlékbeszédet, amelyet 1617-ben Velencében – Pázmánynak ajánlva! – nyomtatásban is megjelentetett. [56] A következõ magyar tárgyú Tomkó-mû, a magyar királyi koronákról (De Coronis Ungaricis) írott értekezés (1627-bõl) pedig talán már az újkeletû együttmûködés eredménye. [57]

Az "ügymenet" további ismertetését csak címszavakban végezhetem el, de az adatok meggyõzõnek tûnnek abban a tekintetben, hogy a saját pályáját is ügyesen építõ Marnavics kezdettõl sokkal inkább tekinthetõ Pázmány emberének, mint Barberini kreatúrájának. Tomkó 1630 és 1633 között a római illír zarándokház és kongregáció elnöke. [58] Pázmány ekkor, 1630-ban nyeri el a bíborosi kinevezést – s ezt mindenki más elõtt Francesco Barberininek köszöni meg levelében. [59] Egybehangzóan nyilatkozik Tomkó, aki a Regiae sanctitatis ajánlásában nem fukarkodik a jelzõkkel a magyar fõpap dicséretében:

"A magyar nemzet ékessége, a magyar haza oszlopa, a magyar egyház fõpapja, Pázmány Péter, akit a Te közbenjárásod [ti. Barberinié – B. S.] révén tisztelhet Magyarország a bíborosok szent testületében." [60]

Ezek után az sem lehet véletlen, hogy Pázmány éppen az illír kongregáció kezelésében levõ templomot kapja bíborosi titulus-templomként. 1632-ben használja elõször a tituláris címet, [61] de már korábban megkezdi a pénzgyûjtést a templom renoválására, amely majd 1635-re készül el, és a templomban ma is olvasható hálás felirat VIII. Orbán mellett a magyar kardinálist említi legfõbb jótevõként. [62] "Magyar" (azaz boszniai) püspöki kinevezése elõtt Ferdinánd már korábban megajándékozza Tomkót a királyi tanácsosi címmel, [63] pápai megerõsítése után pedig, az 1633-i nagyszombati nemzeti zsinat küldötteként, õ próbál majd közbenjárni püspöktársai konfirmációs bulláiért is. [64] Közben – nyilván szintén Pázmány támogatásának eredményeként – megbízzák a pálos rend magyarországi vizitációjával és a rendi reform elõkészítésével. [65] Ezekután már nem csodálkozhatunk rajta, ha ott találjuk Pázmány kíséretében az érsek 1632-i római követsége alkalmával. [66] Tomkó a következõ években folyamatosan ingázik Róma, Pozsony és Zágráb között, s Pázmány 1637-ban bekövetkezõ haláláig (akit õ maga is csak két héttel élt túl) amolyan közvetítõi szerepet játszik a Barberiniek, a Propaganda Fide és a magyar egyházi vezetés között. Ilyen minõségében, Pázmány modernizáló törekvéseit támogatva, például határozottan szembeszegül a zágrábi régi liturgia elszánt védelmezõjével, Vinkovics Benedekkel (aki ekkor még a káptalan prépostja, de nemsokára viszontlátjuk mint zágrábi püspököt is). [67] Még lényegesebb volt talán a mediáció politikai, egyházpolitikai oldala, hiszen a magyar érsek és Francesco Barberini közötti viszony megromlása, majd egyre súlyosabb elmérgesedése idõszakában Marnavics maradt az egyik legfontosabb összekötõ kapocs a két kardinális között.

A Pázmány, Barberini és Tomkó közti furcsa együttmûködés alapja, pontosabban a különbözõ egyéni stratégiák és intézményes érdekek közös nevezõje Szent István király kultusza volt. E kultusz alakulásának vagy inkább tudatos alakításának a fent ismertetett egyházpolitikai alku és az azzal szorosan összefüggõ Regiae sanctitatis megjelentetése mellett legfontosabb emléke Szent István zágrábi fejereklyéje, illetve az a díszes ezüst mellszobor ereklyetartó, amelyet 1635-ben készíttetett és ajándékozott a Szent László alapította zágrábi Szent István székesegyháznak Francesco Barberini, s amelyet természetesen Marnavics Tomkó juttatott el Zágrábba. A fejereklye-tartó adományozásának ötlete egy Tomkó és Barberini között zajlott beszélgetésen merült fel, amelyet Bosznia püspöke a templomok díszeirõl és az ereklyékrõl írott, 1635-ben publikált és egy másik, fiatalabb családtagnak, Antonio Barberininek ajánlott munkában, a Pro sacris ecclesiarum ornamentis et donariis, contra eorum detractoresben örökített meg. Elõadása szerint a fejereklye régi díszes tartóját a tizenöt éves háború kezdetén a horvát bán parancsára pénzzé tették a katonai kiadások fedezésére, s ezek után a fej negyven éven át dísztelenül hevert a neki szentelt székesegyház kincstárában. Francesco Barberini Tomkótól tudta meg, hogy meztelen a király (nuditatem reliquiae Sanctissimi regis, erga cuius cultum exardescit perpetuo), s nemes felindulástól hajtva elkészíttette az új tartót, az apostoli szent korona hasonlatosságára (ad imitationem Angelicae Apostolicaeque Coronae Ungaricae). [68] Az ereklyetartó készítésének és jelentõségének méltatására Tomkó ugyanebben az évben versgyûjteményt állított össze a Rómában tartózkodó magyarok és horvátok költeményeibõl. (A végül kéziratban maradt ciklus felfedezése és az elsõ közlés érdeme Galla Ferenc Tomkó-monográfiájáé.) [69] A címlapon Szent Istvánt, "a magyarok apostolát" ünneplõ ciklus Francesco Barberini dicsõségét zengi, aki új életre keltette István örökségét, az elsõ király megteremtette boldog aranykort (seculum felix et aureum). A szerzõk ismert vagy a késõbbiekben ismertté váló egyházi emberek, Leleszi Varró István, Telegdy György, Borkovics Márton, Posgay Miklós, Hoffmann Pál voltak (bár nincs kizárva, hogy többjük csak a nevét adta a vállalkozáshoz, a szövegek Marnavics tollából kerekedtek ki). Csupán néhány sort idézek az egyik versbõl, prózai fordításban:

"Hálátlan magyar nemzet, amely a haza atyjának nevérõl megfeledkezett, / annak nevérõl, akinek vezérletével egykoron Ibériáig terjedt hatalma, / uralkodója maradványait elhagyta, és atyjának / szent ereklyéjét nem temette méltó sírba." [70]

A magyarok tehát bûnösök, mert elfeledték saját szent királyukat – akit viszont most Barberini kardinális közremûködésével a horvátok vezetnek vissza Pannóniába, méghozzá Zágrábba, amelynek püspöksége a katolikus hit és a magyar államiság utolsó mentsvára, pajzsa és védõbástyája. Azaz – vonhatjuk le a paradox következtetést – a horvátok jobb magyarok a magyaroknál, amíg és amennyiben Istvánhoz ragaszkodnak – legalábbis így véli Bosznia püspöke. Vagy talán inkább a tollát vezetõ Pázmány Péter? Pázmány befolyásáról az egész akciósorozatra részletesen értesülünk Tomkó másik, többször említett mûvébõl, a Regiae sanctitatisból – érdemes lesz most ezt is alaposabban szemügyre venni, hiszen ugyanez a koncepció bontakozik ki belõle.

Tomkó már a Barberini kardinálishoz címzett ajánlásban a magyarok nagy barátjaként és tisztelõjeként említi az államtitkárt, aki belsõ lakosztályában Mátyás király képmását õrzi. A Szent István király életérõl szóló fejezet végén azután személyes kapcsolatuk részleteirõl és magáról az életrajz-gyûjtemény kiadatásának körülményeirõl is beszámol. Eszerint, mikor Francesco Barberini megtudta, hogy Tomkó éppen Szent István és az illír/magyar szentek életrajzát készül megírni, beszélgetés közben felfedte neki a szent király iránti adósságát. István ugyanis többek közt Ravenna mellett is alapított és bõkezûen javadalmazott egy Szent Péternek ajánlott templomot és apátságot (monasterio S. Petri ad vincula), [71] amelynek sok évszázad múltán ekkor éppen Barberini lett a titulárisa – aki az István iránti "tartozása" fejében azonnal magára is vállalta Tomkó munkájának megjelentetését. A magyarok támogatásához azonban Zágrábon keresztül vezet az út. A Szent István alapította zágrábi püspökség kitüntetett jelentõségû hely a Magyar Királyságban. Mint Tomkó ugyancsak az István-életrajzban írja:

"Hogy mily nagy érdemei vannak és lesznek Isten elõtt mindörökké eme legszentebb királynak, arról az egész világ elõtt tanúságot tesz a mi zágrábi püspökségünk is. Midõn ugyanis az összes többi magyar püspökség vagy a török igája alatt nyög, vagy az eretnekség pestise csonkította meg, az egész királyságban egyedül ez az apostoli szent királyunknak ajánlott székesegyház maradt ment mind a török beszennyezéstõl, mind az eretnekség dögvészétõl, és ragaszkodik szûzi tisztasággal az apostoli trónhoz. Amíg az összes többi egyházmegye, az országot ért csapások közepette, megfogyatkozott a magyar apostoli királyok iránti köteles tiszteletben, egyedül ez az apostoli királyunk és utódai védelmét élvezõ zágrábi egyház maradt erõs vár, amelyet nem mocskolt be hûtlen eltévelyedés." [72]

Meglehet tehát, hogy Marnavics Tomkó Pázmány támogatását a saját illír ideái terjesztésére is hasznosította, ám úgy tûnik, Pázmány is felhasználta horvát munkatársát a maga programjának propagálására.

Következtetéseimet az alábbiakban tudnám summázni. Az 1620-as évek közepén, fõként a "Propaganda Fide" kongregáció megalakulása nyomán, kiélezõdnek az ellentétek a Szentszék és a magyar püspöki kar között. Pázmány a kérdés megoldását a magyar király fõkegyúri jogának erõsítésében látja, amit részben a Habsburg udvar bevonásával, jogi érveléssel, részben azonban közvetlen római kapcsolattal, az ott élõ délszláv értelmiségiek, mindenekelõtt a Barberiniek és a Propaganda Fide köreiben egyaránt otthonosan mozgó Marnavics Tomkó segítségével, közremûködésével igyekszik elérni. Az eszköz természetes módon a magyar püspökségeket megalapító "elsõ kegyúr", Szent István király tiszteletének a középkorias kultuszformákon messze túlmutató, barokk stílusú és erõs ideológiai töltettel rendelkezõ újraélesztése. Az a gondolat pedig, amelynek révén a magyar fõpap be tudja vonni az illír eszme megszállottját e sajátos Szent István-kultuszba, nem más, mint a fentiekben Tomkó mûve alapján ismertetett elképzelés: Zágráb a katolikus magyar államiság utolsó bástyája, államalapító királyunknak szentelt temploma a magyar és a horvát nép érdekközösségének és hivatásbeli közösségének szimbóluma.

A Pázmány és Tomkó közötti együttmûködés azonban nem állt meg ezen a ponton. A következõkben gondolatmenetem már inkább a hipotézis szintjén mozog, azonban feltevéseimet talán így is érdemes vitára bocsátani. Van ugyanis egy olyan elem az összes eddig ismertetett Tomkó-munkában, amely félreismerhetetlenül az 1630-as években a Habsburgok szentszéki politikájának (vagy a Szentszék közép-európai politikájának) kontextusára utal, és egyértelmûen a Szilveszter-bulla koncepciója felé mutat: Szent István apostoli király voltának fokozott hangsúlyozása. Ennél pontosabban is érdemes megfogalmazni a tételt: Szent István utódainak apostoli királyi jogkörérõl van szó. Az országa lakóit megtérítõ István király közismerten apostoli küldetést teljesített és ennek megfelelõen "apostolica legatiót" nyert Magyarországra, amely magában foglalta nemcsak a káptalanok által választott püspökök bemutatásának jogát a Szentszéknél (amelynek nyomán a pápa nevezte ki õket), hanem az említett püspökök kinevezését és javadalmaik adományozását is. Hartvik püspök Szent István-legendája szerint a pápa "keresztet küldetett a királynak, mintegy az apostolság jeleként, így szólván: »Én apostoli vagyok, õ viszont méltán Krisztus apostola, ha Krisztus annyi népet térített meg általa, ezért rendelkezésére bízzuk, miként az isteni kegyelem õt oktatja, az egyházaknak és népeiknek mindkét törvény (utroque iure) alapján történõ igazgatását.«" [73] Werbõczi Tripartituma Szent István apostoli jogkörébõl származtatta az ország címerében szereplõ keresztet. [74] A történetírói hagyomány azonban úgy tudta, István utódaira nézve szintén érvényes volt a legátusi jogkör. Bonfini például expressis verbis leírja:

"… a legkeresztényibb uralkodó nemcsak királyi koronát kapott, nemcsak megerõsíttetett apostoli tekintéllyel királyságában, és nemcsak jóváhagyták tetteit az általa felállított püspökségekkel együtt, hanem mint az isten igaz és hû katonáját, mint apostolt, tekintélye növelése érdekében azzal is megtisztelték, hogy õ is, a következõ királyok is mint örökös apostoli legátusok visszavonhatatlan engedélyt kaptak ennek jelvénye, a kereszt viselésére." [75]

A problémát az jelentette, hogy az Istvánt apostolnak nevezõ bulla, amely állítólag utódainak is hasonló jogot biztosított, elveszett. Révay Péter tudni véli, hogy az egykor a koronázási jelvények körébe tartozó kettõs kereszt is elkallódott valahol:

"A pápa (…) a koronával együtt kettõs keresztet is küldött, amelyet a magyar király elõtt kellett hordozni. Ez a kereszt majdan bekövetkezõ szerencsétlenségek elõjátékaként és elõjeleként – ki tudja, vajon az idõkkel együtt járó bajok vagy az embereket jellemzõ gondatlanság miatt? – elveszett s ma is érezzük hiányát; mert helyén megszaporodva mindmáig nõ a nyomorúság, olyannyira, hogy Magyarországot nem minden alap nélkül nevezte valaki Gyötrelemföldjének, ahol folytonos szenvedésben telik az élet." [76]

Nos, elsõ látásra úgy tûnik, a hírhedett Szilveszter-bulla ezen a hibán segített: gondoskodott a hiányzó bizonyítékról. A bulla ugyanis világosan nyilatkozik: István apostoli kiváltsága utódaira és követõire (heredes et successores) is kiterjed! Ez az erõs állítás 1644-ben került nyilvánosságra Inchoffer egyháztörténeti mûvében, amely már 1641-ben nyomtatásra készen állt; [77] sõt, Levakovics Raphael késõbbiekben ismertetésre kerülõ levele már 1638-ban létezõként beszél a bulla szövegérõl. Korábbi említés nem ismeretes. Pozitív bizonyítékkal tehát nem rendelkezünk Pázmány életébõl, sem pedig az állítólagos hamisító Marnavicséból – mindazonáltal nem árt szemügyre venni azokat a momentumokat, amelyek a bosnyák püspök mûveibõl ebbe az irányba mutatnak.

Említettem már, hogy a Szent István fejereklye-tartójának Zágrábba kerülését ünneplõ versgyûjtemény milyen hangsúlyosan hivatkozik a szent király apostol szerepére, s szó esett róla, hogy a Pro sacris külön kiemeli a magyar korona apostoli voltát. [78] Fontosabbnak tûnik azonban a már több szempontból bemutatott Regiae sanctitatis tanúságtétele. A Barberini-dedikáció mellett ugyanis szerepel a kötet élén egy másik ajánlás is, III. Ferdinánd apostoli királynak (Ferdinando tertio Apostolico Regi) címezve. [79] Ez egyértelmû provokáció, hiszen egyházi körökben köztudott volt, hogy a még apja életében magyar királlyá választott III. Ferdinánd 1627-ben és 1629-ben két kísérletet is tett Rómánál az apostoli cím megerõsíttetésére, újbóli használatára, de a Szentszék – ez esetben a nunciusok munkáját összefogó Francesco Barberini – rendre kitért a kérés teljesítése elõl. [80] Tomkó tehát azzal a címmel illeti az ifjú uralkodót, amelyet nemrég a Szentszék megtagadott tõle. A dedikáció indoklása hangsúlyozottan közjogi (és nem nyelvi-etnikai) érvekre hivatkozik. Azért ajánlja a királynak az illír és magyar szentekrõl szóló gyûjteményt mindazon uralkodók között, akik a hatalmas illír földön uralkodnak, mert szentkoszorúja csak olyanokból áll, akik születési-mûködési területe fölött Fedinánd a magyar "apostoli szent korona fensége" (majestate Sacrosantae Apostolicae Coronae) révén gyakorol hatalmat! A további argumentációt érdemes szó szerint idézni:

"… boldogságod nem csupán abból jogcímbõl ered, hogy az apostoli szent korona országainak gyeplõjét törvényes utódlás és népeid szabad választása révén kezedben tartod, hanem szerencsés egybeeséssel abból is, hogy Illíria szenteket termõ földje téged az örökösödés jogán is elismer. Senki sem kételkedik ugyanis, hogy te bizonyosan az isteni magyar királyok sarja vagy, de ugyanúgy törvényes leszármazottja Dalmácia, Horvátország, Bosznia, Szerbia, Thrákia és Macedónia uralkodóinak is, akiknek családjai többszörös házassági kapcsolatot ápoltak a magyar királyokkal." [81]

Ezúttal eltekintek a genealógiai "bizonyítás" részletes ismertetésétõl (Tomkó természetesen a Habsburgokig vezeti Nagy Konstantin császár leszármazási tábláját), [82] és csupán az érvelés két lényegi elemére hívom fel a figyelmet: Tomkót csak azon országok szentjei érdeklik, amelyek fölött Ferdinánd a magyar apostoli szent korona jogán uralkodik; továbbá a leszármazás mellett erõteljesen hangsúlyozza a rendek által történõ választás szükségességét és legitimáló erejét. Véleményem szerint ebben nem túlzás, ha Pázmány Péter politikai intencióját, netán egyenesen sugalmazását látjuk, annál is inkább, mert az érsek már azt a bizonyos, föntebb ismertetett 1627-i memorandumát is Ferdinánd felkérésére írta, megtámogatandó a fiatal uralkodó kezdeményezését az apostoli címhasználatra! [83] Az ajánlás utolsó, legmerészebb ötletérõl ezt már nem állítanám ilyen biztonsággal, de nincs kizárva a lehetõség. (Arról van ugyanis szó, hogy Tomkó "bebizonyítja": Ausztria, jóllehet németül beszélnek benne, mégis az illír Pannónia része, azaz Ferdinánd az Ausztria fölötti hatalmat is a magyar apostoli szent korona jogán bírja.) [84]

Végül, az utolsóként említésre kerülõ Tomkó-munka, a Boldog Ágostonról (Augustinus Gazzottius), Zágráb 14. századi püspökérõl írott és Esterházy Miklós nádornak ajánlott életrajz, pontosabban az abba illesztett két fiktív oráció ugyancsak a Regiae sanctitatis koncepciójához hasonló elképzelést hirdet. A mûvet Sigismundus Ferrarius közölte domonkos rendtörténete függelékeként, immár Tomkó halála után. [85] A Ferrrari-mû egészének konkrét célja ismét csak a kanonizáció volt, ezúttal Árpád-házi Margit boldoggá avatása, ennek keretébe illeszkedett a szintén domonkos szerzetesbõl püspökké lett Gazzotti életrajza. [86] Az életrajz teljes terjedelmében közli a püspök által Károly Róbert királlyá választása érdekében az 1310-i országgyûlésen mondott beszédet, [87] amelynek a Sylvester-bullával egybehangzó elemeire (a nemzet csak azt fogadja el királynak, akit István koronájával koronáznak, a rendek választanak és a pápa erõsít meg) már Karácsonyi János felhívta a figyelmet. [88] A beszéd hamisítvány volta már a 18. század óta bizonyítást nyert [89] – de különösebben bizonyítani sem kellett, hiszen maga a kontextus is kétségtelenné teszi, hogy Tomkó szerkesztményeirõl van szó.

Összefoglalva (és némileg kibõvítve-kiegészítve) ezek azok az érvek, amelyek Karácsonyit arra a következtetésre vezették, hogy a magyar királyok apostoli jogkörét igazoló s ezzel a magyar püspökök érdekeit is kiszolgáló Szilveszter-bulla hamisítója nem lehetett más, mint Marnavics Tomkó János. Jóllehet Karácsonyi következetesen mellõzi Pázmány lehetséges befolyását a bullahamisításra (de legalább a bullahamisítóra), a fenti összefüggések alapján úgy tûnik, ezzel is számolnunk kell. Mi hozható fel ellenérvül? Mindenek elõtt az, hogy Pázmány álláspontja, érvanyaga az apostoli királyság kérdésében a harmincas évek elejére lényegében kialakult, s ebben István királynak (és a kegyúri jog István alapításaira hivatkozó megerõsítésének) jutott hely, hamis adománylevélnek nem. Az érsek a Szent István körül keltett kultusszal Róma és Bécs között keresett politikai, egyházpolitikai mozgásteret, de szakításról szó sem volt, nem is lehetett, mert azzal saját munkájának sikerét veszélyeztette volna. Márpedig egy a Szilveszter-bullához hasonló dokumentum, megfelelõ uralkodói támogatás esetén, akár egy gallikán típusú, Rómával szakító nemzeti egyházszervezet létrehozását is lehetõvé tehette volna. Ezt a kockázatot Pázmány szempontjából nem volt értelme vállalni, hiszen ebben az esetben a protestánsokkal szembeni rendkívül komoly pozícióvesztés veszélye fenyegetett volna. Kívülrõl szemlélve késõbb sem, azonban a magyar fõpapok, a körülmények összjátéka folytán, egyszer eljutottak ennek küszöbéig. Méghozzá nem sokkal a Pázmány halála után, az 1630-as évek végén, az 1640-es évek elején. 1639-ben, a püspökkinevezések pápai megerõsítésének akadozása miatt végképp elmérgesedett légkörben, Lósy Imre érsek püspöki konferenciát hívott össze Nagyszombatban, [90] amelynek résztvevõi memorandumot intéztek az uralkodóhoz. Ennek szövege gyakorlatilag megegyezik Pázmány 1635-i felterjesztésével, csakhogy az óvatos zárlat helyére (ti. hogy az uralkodó "a pápai tekintély megsértését mellõzve" járjon el) Lósyék egy hosszabb bekezdést csatoltak, vad episzkopalista nemzeti szellemben:

"… hajdani uralkodóink az õsegyház azon gyakorlatát is foganatosíthatták volna, hogy a királyi választás után az ország püspökeit metropolitájuk szentelje fel, két másik püspök közremûködésével; mégis a királyi választásnak a felszentelést lehetõvé tevõ megerõsítését Róma legszentebb fõpapjára ruházták át, és számára rezerválták, jóllehet az õsegyház gyakorlatát (…) a magyarság megtérésének kezdetétõl bevezethették volna." [91]

Azaz: a pápai kánoni konfirmáció joga királyi adomány! Ebbe a türelmetlen katolikus térítõ szándékot a Kúriával szembeni kemény fellépés, olykor egyenesen a szakítás igényével ötvözõ szellemi kontextusba illeszkedik inkább a Szilveszter-bulla üzenete, nem pedig a másfél évtizeddel korábbi, távlatosabb, ám a politikai realitásokkal is józanabbul számot vetõ pázmányi elképzelésbe.

Mindezzel azonban még nincs megoldva a probléma. Fõként azért, mert ha a hamis bulla a harmincas évek végén bukkan is fel, ez még önmagában nem zárja ki sem azt, hogy Marnavics Tomkó hamisította volna, sem pedig azt, hogy Pázmány ne tudott volna a szándékról – legföljebb annyi volna bizonyosan állítható, hogy ha így lett volna is, sem egyik, sem másik nem tartotta idõszerûnek a publikálást. A kérdés megoldásához célszerû ismét csak az eszmetörténet és az irodalomtörténet módszereit segítségül hívni. Egyszerûen belátható például a fentebb több ízben megfogalmazott tétel: a Szilveszter-bulla hatékony fegyver lehetett a Rómával szemben érdekeit érvényesítõ magyar püspöki kar kezében, és a Habsburg uralkodók ambícióit is megfelelõen szolgálta. Természetesen ez a két érdekkör nem volt egymással mindig szükségszerû összhangban: a Szilveszter-bulla kétélû fegyver, a nemzeti egyház érdekei mellett az abszolutista hatalom egyházellenes pragmatizmusát is jól védelmez(het)i. Az azonban már csak a korabeli kontextus ismeretében tûnik szembe, hogy nem is két-, inkább három élû fegyverrõl volt szó. A Szilveszter-bulla szövegét figyelmesen olvasva ugyanis meg kell állapítani, hogy szinte semmi sincs benne, ami a korabeli magyar (katolikus) rendi közgondolkodásban ne lett volna benne akár már évtizedekkel a bulla feltételezhetõ megszövegezése (1638) és megjelenése (1644) elõtt. A választó királyság intézményrendszere, a szent korona szimbolikus értelmezésre épülõ kultusza, István apostolátusa, a nemzeti egyház sajátos közjogi helyzete és funkciója – mind közhelyek, Werbõczitõl, sõt a középkori krónikáshagyományból adatolható gondolatformák. Nem véletlenül írta a Rómában követséget járó Jakusith György egri püspök III. Ferdinándnak a bulla olvastán:

"Mindenképpen szükségesnek tartom, hogy Felséged ennek a bullának hiteles példányát megszerezze – ezzel ugyanis csodás módon fogjuk az ügyet elõsegíteni és Felséged jogait a Szentszéknél biztos sikerrel megvédelmezzük." [92]

Jakusith nyilván a bullának arra a pontjára gondol, ahol nemcsak személy szerint Istvánra, hanem a királyságban utódaira nézve ez áll: "…azt engedjük, hogy (…) mind Te, mind õk [ti. utódaid – B. S.] a mi, 's mi utánunk következõknek képekben intézhessétek és rendelhessétek birodalmadnak mostani 's jövendõbeli egyházait". [93] Ám a rendi választó királyság hívei is találhattak benne ínyükre való megfogalmazást: "…örököseid és utánnad következendõid, minekutánna az Ország Rendjei által, azon méltóságra törvényesen fognak választatni" – szól a bulla a királyi méltóságról. [94] Azt mondtam, szinte minden közhely a Szilveszter bullában: kivéve azonban azt az elemet, amely mind az apostoli királyi jogkörnek, mind a választó királyságnak alapját képezi, s amelyre a kortársak igen érzékenyen reagáltak is. A bulla elején olvasható:

"Egyszersmind magaddal égyütt sz. Péternek ajánlott országodat, és ezután élõ magyar nemzetet, mellyet a' Római Anyaszentegyház óltalma alá fogadunk, gondviselésedre és minden törvényes maradékaidnak birtokába, és igazgatásába ajánlyuk és bizzuk. Melly örököseid és utánnad következendõid, minekutánna az Ország Rendjei által, azon méltóságra törvényesen fognak választatni, hasonlóképpen kötelesek legyenek vagy személy szerint, vagy követtyeik által, illendõ tiszteletet 's engedelmességet mutatno hozzánk és hivatalbeli követõinkhez, egyszersmind magokat a' Római Anyaszentegyház jobbágyainak lenni meg mutatni, a' melly nem úgy szokott bánni jobbágyaival, mint szolgákkal, hanem mint fiaival, és így kötelessek legyenek a Római hitben, és Urunk Kristus Jésusnak vallásában álhatatosan meg maradni, 's azt öregbíteni." [95]

Ez a formulázás egyértelmûvé teszi: a bulla szerzõje némi taktikai engedmények (a kegyúri jog apostolivá alakítása és örökítése) árán a pápai hatalom hûbéresévé teszi Magyarországot! S az is rögtön világossá lesz, mi nincs benne a bullában: a Máriának ajánlott Magyarország koncepciója, ami pedig középkori elem, a legendáktól kezdve Bonfini históriáján át Révay Péterig mindenütt szerepel a magyar tradícióban, s ami valós történeti gyökerekre megy vissza: István koronázásának sajátos összetevõi mellett arról tanúskodik, hogy az ország a császársággal jogilag egyenrangú, és a pápaságnak sem alávetett, önálló állami entitás. Az fejezõdik ki benne, hogy nem a pápa tette királlyá Istvánt, hanem csupán elismerte István államának létét, és befogadta azt a nyugati kereszténység kötelékébe. [96] Ez a legfõbb ok, amely gyakorlatilag kizárja, hogy Pázmány álljon akár a még oly távoli háttérben is, hiszen az érsek környezetében mûködõ egyháziak kivétel nélkül Mária magyaroknak nyújtott különleges pártfogására építették ellenreformációs ideológiájukat. Balásfi helyett hadd idézzem itt Kopcsányi Márton jezsuitát, aki az Esterházy Miklós nádor feleségének, Nyáry Krisztinának ajánlott A' bódog Szûz Mária élete címû mûvében (amely a nemzeti szempontú Mária-kultusz politikai felhangoktól sem mentes nyitányának tekinthetõ), már 1631-ben így ír:

"Nagy könyörületességébõl lõn az Istennek, hogy a' mi nemzetünk is ugy nem jára a párt ütésért a' mint Austria, Styria, Cheh, és Morva ország. Bizony nem a' mi erõnknek, nem a' mi sokasagunknak, nem a' mi eggyezésünknek tulaidonithattyuk, hogy mijs el nem tapodtatánk, szabadságunkat el nem vesztõk: En minden bizonnyal el hittem, es illyen hitem mellet kész vagyok megis halni; hogy a' mi kegyelmes Urunk magáért, az õ Sz. Annyáért, és Sz. Istvánért oltalmazta meg ezt a' mi nyomorult nemzetünket." [97]

A Mária helyett Szent Péter földi helytartójának ajánlott, a pápasággal hûbéri viszonyt létesítõ ország elképzelése ugyanakkor egyértelmûen délszláv szerzõ felé mutat: a koncepció ugyanis adott volt a horvát Zelemér (Zvonimir, Suinmir) király által VII. Gergely pápának tett fogadalomlevélben, amely levelet Baronius már korábban közölt, így az a 17. század harmincas éveiben már széles körben ismert volt. [98] Ilyen messzire azonban nem is szükséges visszamenni. A Szilveszter-bulla hátterében álló, az egyházi és világi hatalom viszonyát sajátos konstrukcióba rendezõ elképzelés ugyanis részletes kifejtést kap Marnavics Tomkó Ágoston-életrajzának korábban említett fiktív orációjában. Gazzotti püspök ebben arról igyekszik meggyõzni a magyar országgyûlést, hogy a trónviszályok után a pápa által magyar királynak javasolt és Magyarországra küldött Anjou Károly Róbert megkoronázása nem áll ellentétben a hagyományokkal és nem sért rendi jogokat. A politikaelméleti tételt, amelybõl kiindul, a következõképpen foglalja össze: "… a szokásos rövidséggel szeretném felidézni a Szentírás számotokra igen jól ismert néhány helyét, amelyek szerint – s ezzel egybehangzó minden egyházatya véleménye is – az Isten egyháza a világi hatalomnál mindig magasabbrendû egyházi tekintély letéteményese (…) mindezt mégis úgy értem, hogy az egyház nem közvetlenül gyakorolja világi hatalmát, hanem közvetetten". (Ti. az állam politikai szervezetének közbejöttével.) [99]

Bellarmino horvát fordítójától [100] nem meglepõ ez a bellarminista tétel [101] – annál inkább figyelemre méltó az a pszeudo-történeti érvelés, amellyel azt Tomkó alátámasztja. A régi magyarok, mint írja, annyira tisztelték a római Szentszéket, hogy

"… a keresztény világ összes uralkodói között egyedül a magyar király apostoli, azaz úgymond az Apostoli Szék bizalmas legátusa, amely különleges kiváltság Szent Istvánról minden utódjára átszáll és megszakítatlan sorban fennmarad. (…) Amíg Dalmácia és Horvátország királyai kishíján hatszáz éven át uralkodtak, Hérakliosz császár idejétõl egészen a mi Szent László királyunkig mindig az Apostoli Szék kedvezményezett adófizetõi voltak, hasonlóan Bosznia bánjaihoz (…) hogy befejezzem, magát Magyarország Szent és Apostoli királyát, Istvánt is – akinek utódjáról ma tárgyalunk – II. Szilveszter római pápa tette királlyá és ékesítette fel az örökös apostoli címmel." [102]

Mindez természetesen érintetlenül hagyja a magyar nemzet királyválasztó jogát: az fizet (a pápának), akit megválasztanak királynak – cserében gyakorolhatja apostoli jogait az egyház irányításában. Lényegében tehát Marnavics Tomkó posztumusz szövegében adott a Szilveszter-bulla minden állítása, s még jellemzõ és jelentõs hiányai is a bulla felé mutatnak. Véleményem szerint azonban ez még nem jogosít arra, hogy Tomkót tartsuk a bulla falszifikátorának. Ezt két megfontolás is lehetetlenné teszi. Az egyik: Tomkónak, lévén minden probléma nélkül kinevezett és megerõsített boszniai püspök, nem fûzõdött személyes érdeke a bulla királyi jogokat deklaráló részéhez – ami pedig a nagyobb horderejû alapkoncepciót, a magyar közjog "illírizálását" illeti, erre másutt is talált irodalmi terepet (mint éppen a fölsorolt példák igazolják). Túl nagy lett volna a kockázat is: a bullahamisítókra rendkívül szigorú büntetés várt, VIII. Orbán 1627-ben meg is újította a Decretum contra falsarios literarum Apostolicarumot. [103] A másik szempont, ami Tomkó szerzõségét kizárja, az a stílus szempontja. Karácsonyit itt félrevezette saját felfedezésének szellemi izgalma, s nem vette észre azt, ami a kérdés korábbi vizsgálói közül már többeknek szemet szúrt: a Szilveszter-bulla igencsak gyenge hamisítvány. Mint Decsy Sámuel a 18. század végén írja: a stílus "inkább illik egy együgyû Legendistához, mint egy ollyan tudós papi fejedelemhez, mint a' minémû vólt Sylvester Pápa". [104] A szöveget köztudottan VII. Gergely levélformuláiból és a Hartvik-legendából toldozta össze a hamisító, s méghozzá nem az eredeti középkori Hartvik-mûbõl, hanem annak Laurentius Surius által a 16. század végén elegáns latinságúra stilizált átdolgozásából. Tomkó valóban, professzionális szinten értett a hamisításhoz, ilyen elemista hibát róla egyszerûen nem tudnék feltételezni. Annál is inkább, mert az állítólagos bulla-hamisítás elõtt évekkel megírta a Regiae sanctitatisban: az általa adott István-életrajz forrása Hartvik, azaz egy olyan szöveg, amelyet "õ [ti. Hartvik –B. S.] készített, mi azonban a Laurentius Surius által átírt stílusú változatot közöljük". [105] Az azonban lehetséges, valószínû – s a továbbiakban ezen a nyomon indulnék tovább –, hogy valamely nála szerényebb tehetségû, de vele azonos szemléletû s mûveit ismerõ pályatársa követte el a bullát, méghozzá éppen a Gazzotti-oráció szemléletébõl kiindulva, azt vezérfonalul használva.

Olyan Rómában otthonosan mozgó, a magyar ügyekkel (a püspökök és a Szentszék ellentéteivel, a Habsburg uralkodó apostoli ambícióival) is tisztában levõ egyházi embert kell tehát keresnünk a hamisítvány szerzõjeként, akit nem kötöttek a magyar tradíció olyan elemei, mint a Mária-kultusz, aki a Szentszék politikai befolyását kívánta erõsíteni Magyarországon, de akinek ugyanakkor egyénileg érdekében állt az uralkodó püspökkinevezõ jogának történeti legitimálása, s végül Tomkóhoz is lehetett valami köze. Azaz – szûkebbre vonva a kört – az 1630-as évek végén Rómában tartózkodó, a Propaganda Fide és a Barberiniek köréhez tartozó, feltehetõleg délszláv (horvát vagy bosnyák) egyházi férfit keresünk, aki nagy valószínûséggel saját püspöki kinevezésének pápai konfirmációját szerette volna elnyerni valamely címzetes (azaz az aktuális határokon kívül esõ) magyar püspökségre. (Hacsak nem számolunk valamely bosnyák ferencessel, aki a Propaganda részérõl már elnyert támogatást szerette volna Bécsben a magyar királynál konkrét kinevezésre váltani.) Tudomásom szerint egyetlen olyen személy létezett, aki az adott idõpontban minden fenti követelménynek eleget tett: Levakovics Raphael, a király által kinevezett szendrõi püspök, aki a harmincas évek végén Rómában a Propaganda Fide balkáni szakértõjeként és Francesco Barberini körének tagjaként részben a maga szendrõi, részben Vinkovics Benedek zágrábi kinevezéséhez szerette volna elnyerni a pápai konfirmációt – történetírói minõségében pedig a Szilveszter-bullát végül közlõ Inchoffer Menyhérttel is személyes kapcsolatban állt. [106]

Levakovics szerzõségének lehetõségét nem én vetem föl elõször: felmerült az már Kollár Ádám Ferenc és Kercselics Boldizsár levelezésében, majd a 18. század végén Decsy Sámuel tudós szentkorona-históriájában. A 19. század végén Lánczy Gyula szintén ebbe az irányba tapogatózott. [107] Csakhogy a bizonyítékok elszórva, különbözõ, egymással össze nem egyeztethetõ argumentációk kontextusában tûntek fel, s fõként hiányzott az eszmetörténeti háttér tisztázása, a horvát és magyar elképzeléseket elválasztó elem (a Máriának szóló országfelajánlás jelentõségének) hangsúlyozása.

Az eseményeket a következõképpen tudnám rekonstruálni. Levakovics, aki korábban Tomkó munkatársaként szerzett kapcsolatokat és jutott befolyáshoz mind a Propaganda Fide titkáránál, Francesco Ingolinál, mind Barberini kardinálisnál, mind pedig Bécsben, a Habsburg uralkodók (II. és III. Ferdinánd) környezetében, [108] 1637 végétõl tartózkodott Rómában, említett céljainak megvalósításán dolgozva. Püspöki kinevezésének megerõsítését jó kapcsolatai ellenére sem tudta keresztülvinni, ezért döntõ lépésre szánta el magát: ekkor már halott barátja és munkatársa, Marnavics Tomkó mûveinek felhasználásával bullát hamisított. A Szilveszter pápának attribuált szöveget a Surius-féle Hartvik-átdolgozásból és VII. Gergely brévéibõl ollózta össze (a források tekintetében nyilván a Regiae sanctitatis István-életrajza igazította útba), a koncepciót pedig Tomkó Ágoston-életrajzából merítette hozzá. A létrehozott szöveg egyrészt alkalmasnak tûnt a király püspökkinevezõ jogkörének alátámasztására (s ily módon saját szendrõi címének római elismertetésére), másrészt ott volt benne az az elem, amely azt a Kúria számára is vonzóvá tehette, azaz a magyar királyság mint pápai hûbér eredetmondája. A hamisítványt Levakovics éppen erre hivatkozva próbálta nyilvánosságra hozni. 1638-ban Ippolito Aldobrandini kardinálishoz, a magyar királyság egyházi ügyekben illetékes "protektorához" fordult az ötlettel, s levelében nyilvánvaló kétértelmûséggel utal a dokumentum hamis voltára:

"A magyarok erõsen meg vannak gyõzõdve róla, hogy királyságukra a pápa semmilyen joggal nem rendelkezik, mivel saját királyaik térítették meg õket valamikor. Hogy jobb belátásra térítsem õket, összeszedtem bizonyos írásokat Szilveszter pápától, amelyeket szeretnék valamilyen formában nyilvánosságra hozni. Arra gondoltam, úgy kellene terjeszteni õket, mintha Rómában kerültek volna elõ, de fõtisztelendõséged tudta és engedélye híján nem tehetek döntõ lépést – bõvebb információval Ingoli fõtisztelendõ szolgál majd, akihez elküldöm a másolatot." [109]

Felteszem, hogy sem Aldobrandini, sem a Propaganda Fide vezetõje, Ingoli, nem találták elég meggyõzõnek az érvelést: a magyar királlyal szembeni hetedfélszáz éves jogok érvényesítése nehéz lett volna, az irat viszont nagyonis konkrét fegyvert adott az uralkodó kezébe saját kegyúri jogai közvetlen érvényesítésére. A hamisítás maga szintén túl merész eljárásnak tûnt – s talán nem járok messze az igazságtól, ha úgy vélem, a két filológiailag kitûnõen képzett és a "káderpolitikában" is hasonlóan jártas egyházpolitikus átlátott a szitán, rájöttek, hogy a falszifikált bulla elsõsorban a falszifikátor személyes érdekeit segítette volna elõ, ezért végül ejtették az ügyet. Levakovics pedig, miután nem tudta hivatalos formában közzéteni a bullát, új terepet keresett a publikálásra. Ekkor már hosszabb ideje irodalmi és történeti munkákon is dolgozott; ezekrõl Vinkovics püspöknek számolt be leveleiben. Az egyik mû megírására éppen Barberini kardinális buzdította: a Dialogus de antiquorum Illyricorum lingua a szlávok illír eredetét és pannóniai õslakosságát igyekezett bizonyítani. [110] A másik, történetírói szempontból ma is fontos értekezés a zágrábi püspökség történetét tárgyalta. A szerzõ, levelei tanúsága szerint, együttmûködött Inchoffer Menyhérttel, de ugyanakkor vetélytársának is tekintette a magyar egyháztörténeten dolgozó jezsuitát. 1642-i levelei bepillantást engednek a históriaírás szakmai és finanszírozási problémáiba. Április 23-án így ír:

"Ami a históriám kibõvítését illeti, bizonyos vagyok benne, hogy sok forrást rejtegetnek a római levéltárak, különösen a Vatikán levéltára, de innen semmihez sem lehet hozzájutni, hacsak nem pénzért, amit a könyvtárosoknak és a beosztott levéltárosoknak juttatni szokás; amiként Inchoffer atya is igen sokat fizet Annalese gazdagítása érdekében. Én ennyit nem tudok áldozni, ezért abba kell hagynom a munkát." [111]

A nyár folyamán pedig, az újabb nehézségek mellett, egyfajta nemzeti versenyszellemrõl is értesülünk, amely úgy látszik, ekkor már nemcsak a világi történetírást, hanem a historia ecclesiasticát is áthatották:

"… azon a meglehetõsen zavaros anyagon kívül, amit itt összegyûjtöttem, semmim sincsen. Magyarországról minden fontos forrást elküldtek Inchoffer atyának, aki azokat beleszövi Annalesébe. Az emberek pedig majd ezt fogják olvasni, míg a mi dolgaink emlékezete, saját gondatlanságunk miatt, elenyészik." [112]

Feltehetõleg Levakovics arra használta az ekkor már évek óta hasznavehetetlenül nála heverõ bullát, hogy cserébe némi szakmai segítséget kapjon ki a nála sokkal jobban menedzselt magyar egyháztörténet-írótól. Inchoffer, aki végül közli a szöveget, részletesen tudósít a körülményekrõl, amelyek között az kezébe jutott – talán éppen azért, mert benne is kételyek ébredhettek a hitelesség tekintetében. Mint írja, már készen állt munkája elsõ része, mikor "váratlanul, de nagyon jókor, megemlítette a tisztelendõ horvát minorita ferences atya, Levakovics Raphael, a szent teológia doktora és Rómában az illír egyház számára készülõ liturgikus szövegek sajtó alá rendezõje, hogy õ magánál õrzi Szilveszter pápa oklevelének egy példányát. (…) S nehogy a hitelesség tekintetében kétely ébredjen (habár a stílus igencsak magáért beszél), a bizonyosságot megerõsíti az, amit ugyanezen, hivatásához méltó férfi saját kezû levelében leírt." [113] Ezekután Inchoffer kivonatolja Levakovics kísérõlevelét, amelyben a ferences azt állítja, hogy az iratot Verancsics Antal találta a traui (Trogir) levéltárban, majd annak halála után, többszörös közvetítéssel jutott õhozzá. "Végül pedig mi – lelkendezik Inchoffer –, akikhez a mondott alkalommal érkezett, hogy a jövõben sokak hibájából (s hogy ne mondjam: az egyház kárára irányuló vágyából) ne lappangjon tovább magánemberek titkos fiókjainak sötét mélyén, a jog és a nyilvánosság érdekében közöljük ezekben az évkönyvekben; annak egyetértésével, aki azt a maga Isten szõlõskertje Illíriában c. munkájából kivéve, fáradozásaink során nálunk letétbe helyezte mint zálogot, hogy cserében mindazok, akik olvasni fogják, hálát adjanak neki s együtt emlegessék Mártonnal, Pannónia védõszentjével." [114]

Levakovics tehát valósággal megdicsõül – a bullahamisítást önmagában vizsgálva pedig meg is állhatnék ezen a ponton, a falszifikátort vele azonosítva. [115] További zágrábi és vatikáni levéltári kutatások nyilván újabb érdekes adalékokkal szolgálhatnának az ügyben, hiszen jó okkal gyanítható, hogy Kercselics Boldizsárnak egyéb dokumentumok is rendelkezésére álltak, mikor Levakovicsnak attribuálta a Szilveszter-bulla szövegét, s errõl Kollár Ádám Ferencet is szerette volna meggyõzni. Azonban éppen itt látom célszerûnek két további kérdés felvetését. [116] Az egyik: mi az oka annak, hogy az Inchoffer-féle Annales körül bábáskodó magyar fõpapok, Lósy Imre esztergomi érsek és Jakusith György egri püspök hozzájárultak a szöveg megjelentetéséhez?

A válaszhoz fõként a kronológiát kell tisztán látni. A bulla keletkezése 1638-ra tehetõ; fentebb Tusor Péter kutatásaira támaszkodva azt valószínûsítettem, hogy a király széleskörû egyházjogi felhatalmazásának tétele ekkor volt idõszerû, Lósy, valamint Lippay György (ezekben az években a kancellária vezetõje, késõbb maga is esztergomi érsek), Rómával szembeni ellentéteik kiélezõdése légkörében, ekkor jutottak el a gallikán típusú nemzeti egyház létrehozásával való fenyegetõzésig. Az 1639-i püspökkari konferencia azonban ennél nem is lépett tovább, az egyházpolitikai kérdésben a Kúria némi engedmények árán le tudta szerelni az elégedetlenkedõket. Mire az Annales ecclesiastici végül megjelent, már egy másik, immár világi politikai kérdés volt napirenden: a Habsburg uralkodó a francia orientációtól igyekezett elfordítani a Szentszéket, és anyagi segítséghez szeretett volna jutni a harmincéves háború folytatásához. A cél csak kerülõ úton tûnt elérhetõnek: a pápa a franciákkal való szakításhoz nem járulhatott hozzá, viszont a katolikus uralkodó államát fenyegetõ eretnek (erdélyi) és pogány (török) támadás ellen igenis adhatott pénzt. III. Ferdinánd a magyar kancellárián keresztül bonyolította az akciót, és az 1644-ben ismét Rómába érkezõ Jakusith püspök a pápai taxák kérdését immár csak ürügynek használta, valódi célja és legfontosabb megbízatása a pápai segítség megszerzése volt világi politikai célokra. Ehhez pedig ismét csak kapóra jött a Szilveszter-bulla, azonban annak másik, föntebb hangsúlyozott üzenete: a pápát Szent István koronázása óta segítségnyújtásra kötelezte volna István állítólagos gesztusa, a Szent Péternek szóló országfelajánlás. Jakusith fel is használta Inchoffer frissen megjelent mûvét a mindent eldöntõ pápai audiencián [117] – persze sikertelenül: Ince pápa már korábban elígérte a török ellen mozgósítható forrásokat a Velencei Köztársaságnak. A könyv viszont megjelent, benne az immár "gazdátlan", a konkrét érdekek hálóján kívül került Szilveszter-bullával – amely ily módon nyitva állt a késõbbi századok termékeny vagy éppen terméketlen félre- (vagy túl-) értelmezései elõtt.

A másik kérdés éppen ezzel kapcsolatos, az értelmezések történetének kezdetét firtatja: hogyan illeszkedett a Szilveszter-bulla Inchoffer Menyhért mûvének koncepciójába? Ennek megválaszolása kapcsán érdekes következtetések adódnak a történetírói (értelmiségi?) autonómiára nézve is. Az eredeti megrendelés, 1638-39-ben, Habsburg-hû, Rómával szemben viszont a magyar klérus jogait hangsúlyozó – s ilyen értelemben nemzeti szellemû – munkára szólhatott. [118] A jezsuita szerzõ maga írja meg az Annales elõszavában, hogy munkájára Jakusith György püspök ösztönözte, elsõ, 1639-i római követsége alkalmával, az esztergomi érsek Lósy Imre folyamatosan segítette anyagilag és szakmailag – s az sem érdektelen motívum, hogy Inchoffer végül Lósy utódának, Lippay Györgynek dedikálta a mû elsõ, 1644-ben megjelent részét. A koncepciót illetõen azonban igen nagy szabadsággal, az aktuálpolitikai elvárásokat félretolva járt el. Egyfelõl, mint arra Dümmerth Dezsõ joggal hívta fel a figyelmet, Inchoffer valóban nemzeti szellemû egyháztörténetet írt, de a nemzeti öntudat éppenséggel nem a Szentszékkel, hanem Béccsel szemben bontakozik ki munkájából. (Isteni pártfogás jelét látja Szent István II. Konrád császár elleni gyõzelmében, az Árpádházi uralkodóknak francia mintára szakrális gyógyító erõt tulajdonít, amellyel a császárok közismerten nem rendelkeztek, folyamatosan hangsúlyozza a magyar korona római eredetét, stb.) [119] Másfelõl, ha el is ismeri a magyar állam római kötõdésének jelentõségét, nagyon nagy jelentõséget tulajdonít annak a ténynek, hogy a pogány magyarok megtérése a szokásosan feltételezettnél jóval õsibb idõre megy vissza, s a pápaság beavatkozása nélkül valósult meg a maga teljességében. Inchoffer szerint ugyanis a magyarok a harmadik században (!) érkeztek Pannóniába, és fokozatosan terjedt köztük a kereszténység. A hunok már a magyarok második hullámát képviselték, s véletlenül pogányok voltak, de – mint hosszan bizonygatja – még Attilának is tiszta istenfogalommal kellett rendelkeznie, máskülönben nem nevezhette volna magát Isten ostorának. Inchoffer vadul tiltakozik az olyan elméletek ellen, mint például Volterranóé, aki szerint nyelvünk illír dialektus – sõt, a magyarság dicséretének legfõbb motívumát a mûveltség (!!!) mellett nyelvének romlatlan megõrzésében leli fel. (Implicit módon tehát Levakovicsnak is ellentmond, aki éppen Volterranóra hivatkozik annak igazolására, hogy a Pannóniában használatos nyelv mindig is az illír egyik dialektusa volt.) A magyar szentekrõl, mint Szent Mártonról vagy Szent Jeromosról (akit az illír kollegák természetesen szintén maguknak vindikáltak!) már nem is beszélve. A Magyarországról rendkívül fiatalon elkerült, s nevébõl ítélve nem is magyar származású jezsuita elbeszélését erõteljesen áthatja a nyelv és kultúra õsiségére épülõ nemzeti reprezentáció szelleme:

"Nem csodálhatjuk eléggé, hogy a magyarok az õsi idõben történt bevándorlástól kezdve, oly sok nép között romlatlanul megõrizték nyelvüket, s vegyülve vagy bármiképpen érintkezve más nemzetekkel a legkevésbé sem változtattak rajta; ha van ebben az állhatatosságban dicsõség, akkor az semmi esetre sem közös más népekével. (…) Ezért aztán alaptalanul fantáziál Volaterranus, midõn a magyarokat állítólagos rokonaikhoz, a csehekhez és a lengyelekhez hasonlóan szokásukra és nyelvükre nézve illírizálni akarja." [120]

Az Annales tehát minden lényeges ponton ellentmond a Levakovics által képviselt eszmekörnek (amelynek alapeleme a magyarság szláv közvetítéssel történt megtérése, a Pannóniában használatos nyelv szláv volta, a magyarok kulturálatlansága), de szembefordul a magyar fõpapok részérõl egy adott helyzetben elvárt Habsburg-lojalitással is. A Szilveszter-bullát pedig közli ugyan, de rögtön saját elképzelésének megfelelõen magyarázza annak jelentését. Elsiklik afölött, hogy a bulla szerint István Szent Péter trónjának ajánlotta fel a magyar állam fölötti jelképes fennhatóságot – ám ezt a tételt már önmagában is cáfolja a magyarok õsi megtelepedésének és önálló megtérésének hosszú elbeszélése, valamint az, hogy Inchoffer nem gyõzi kiemelni Mária magyar patróna-voltának jelentõségét, illetve hogy Szent István életének tárgyalása során megkülönböztetett figyelemmel kezeli az ország Máriának történt felajánlását. Ugyanakkor, rögtön a bulla közlése után, arról elmélkedik, hogy "a kiváltság mégsem szállt át az utódokra oly mértékben, és jogszerûen nem is élt vele vele senki úgy, hogy azután a püspökök az uralkodó ítéletének és véleményének legyenek kényszerûen alávetve." [121] Azaz Szent István és utódai felhatalmazása csupán a püspökök kinevezésére vonatkozott, nem pedig arra, hogy a továbbiakban bármilyen beleszólással rendelkezzenek az egyház ügyeibe. Majd általános politikai megfontolásból kiindulva, az egyháznak az államba olvadását kimondottan veszélyesnek minõsíti, amely belharcokhoz, széthúzáshoz, végül magának az államnak a széthullásához vezethet. Példája éppen a gallikán egyház és a francia állam viszonya! [122]

Összefoglalva a tanulságokat, megállapítható, hogy Inchoffer – Levakovics irányában mutatott minden szóbeli nagyrabecsülése mellett – visszatért a Pázmánytól örökül hagyott egyensúlypolitikához (amint azt aktuális kihívások és kísértések elmúltával a hazai klérus is rendre tette). Ennek az örökségnek az értelmében az uralkodói hatalom túlsúlya nem pusztán a püspökök vagy akár az egész püspöki kar egyházpolitikai érdekeit veszélyeztetõ tényezõ lehet, de a nemzeti autonómiát is súlyosan fenyegetheti – ami nyilván nem zavart egy olyan horvátot, aki egyébként is a magyarokkal rivalizálva kergette az illír dicsõséget, a magyar egyháztörténetet író Inchoffer számára azonban igencsak lényeges aspektus lehetett. Az Annales szövege – bármilyen furcsa is, ha úgy tetszik a közlõ szerzõ szándékától függetlenül – idegen testként kiveti magából a Szilveszter-bulla minden olyan elemét, amelyek a távlatosan felfogott magyar érdekeket sérthették, egyszersmind azonban összekapcsolja a Mária-kultuszt a Pázmány által újjáélesztett és politikai tartalommal feltöltött Szent István kultusszal. Ennek a gesztusnak pedig óriási jelentõsége lett nem csupán a szerzõ életében, hanem a mû megjelenését követõ bõ másfél század folyamán is. Inchoffer egyháztörténete nem véletlenül lett a 18. század egyik legtöbbet forgatott, még iskolai színjátékok alapjaként is használatos, a katolikus egyházi oktatáson és prédikációs gyakorlaton keresztül a társadalom hajszálereibe szétáramló nagy narratívájává: az Annales ecclesiastici Regni Hungariae a katolikus magyarság számára is megteremtette a nemzeti identitás történeti legitimációját, méghozzá olyat, amely a transzcendens távlatra is nyitott maradt, s így képes volt felvenni a versenyt a protestáns történetteológiával, a választott nép koncepciójával. A protestáns függetlenségi tradíció így kiegészült egy katolikus függetlenségi hagyománnyal, amely azután a 18. század latin nyelvû, hazafias (sokszor honfoglalási) tárgyú jezsuita epikáján át végül szintén a reformkor nemzeti ideológiáiban laicizálódott véglegesen, és olvadt össze – részlegesen. [123]

Inchoffer persze, személy szerint, bizonyára szívesen vette volna, ha az ördög viszi el az egész okvetetlenkedõ eretnek hordát, fejedelmestül, Károli-bibliástól, zsidó-magyar párhuzamosdistól. Ennél azonban az eszmetörténeti következmények ismeretében lényegesebbnek tûnik, hogy, mikor leírta a "Hungaria Regnum Mariae dictum" szókapcsolatot (az eddigi kutatások szerint ebben a formában õ írta le elsõként!), [124] hangsúlyosan magyar regnumra gondolt. Rómából talán nem látszott pontosan a hazai érdekcsoportok küzdelmének, napi marakodásának minden apró részlete. Rómából (talán éppen ezért?) mégis messzebbre lehetett látni.

 



[1] Klaniczay Gábor, Az 1083. évi szentté avatások = Mûvelõdéstörténeti tanulmányok a magyar középkorból, szerk. Fügedy Erik, Bp., 1986, 1-32; Uõ, Az uralkodók szentsége a középkorban: Magyar dinasztikus szentkultuszok és európai modellek, Bp., Balassi, 2000, 108-138.

[2] Péter Katalin, A magyar nyelvû politikai publicisztika kezdetei: A Siralmas Panasz keletkezéstörténete, Bp., Akadémiai, 1973, (Irodalomtörténeti Füzetek, 83), 49-50; az újabb szakirodalmat áttekinti és jelentõs újdonságokkal szolgál Tüskés Gábor kötetünkben olvasható tanulmánya, amelynek eredményeire a továbbiakban külön hivatkozás nélkül is építek (bõvebb változatát ld. Tüskés Gábor, Knapp Éva, Magyarország – Mária országa: Egy történelmi toposz a 16-18. századi egyházi irodalomban, ItK, 2000, 573-602).

[3] Karsai Géza, Szent István király tisztelete = Emlékkönyv Szent István király halálának kilencszázadik évfordulóján, szerk. Serédy Jusztinián, III, Bp., 1938, 155-208.

[4] Átfogóan érinti a kérdéses korszakot, de megítélésem szerint nem szentel jelentõségéhez mért teret neki monográfiájában Magyar Zoltán, Szent István a magyar kultúrtörténetben, Bp., Helikon, 1996.

[5] Tusor Péter, A magyar egyház és a Sacra Rituum Congregatio a katolikus reform korában (A kongregáció alapításától 1689-ig), Magyar Egyháztörténeti Vázlatok – Regnum, 1999, 1-2, 33-64. (Szent István ünnepének felvételérõl a római liturgiába: 3-40.)

[6] Karácsonyi János, Szent István király oklevelei és a Szilveszter-bulla: Diplomatikai tanulmány, Bp., 1891, 178-216; Uõ, Ki koholta a Sylvester-bullát?, Századok, 1909, 361-376; Uõ, Világbolondító Tomkó János, Uo., 1913, 1-11.

[7] Vö. Lánczy Gyula, Történelmi-irodalmi széljegyzet a Sylvester-bulla eredetének kérdéséhez = L. Gy., Magyarország az Árpádok korában, Bp., 1897, 83-104; Uõ, Ki koholta a Sylvester-bullát?, Századok, 1909, 495-498.

[8] Galla Ferenc, Marnavics Tomkó János boszniai püspök magyar vonatkozásai, Bp., 1940. Galla óvatosan fogalmazva kitér a Lánczy-Karácsony vita ismertetésére, de nem foglal egyértelmûen állást; mindazonáltal jelzi (i. m., 185-189), hogy Karácsonyi következtetéseit elhamarkodottaknak tartja Tomkó szerzõségét illetõen.

[9] Vizkelety András, Szent István képének alakulása a középkori és a barokk irodalomban = Doctor et apostol: Szent István-tanulmányok, szerk. Török József, Bp., Márton, 1994, 296. Ugyanilyen irányban nyilatkozott korábban Györffy György, István király és mûve, Bp., Gondolat, 19832, 151.

[10] Dümmerth Dezsõ, Inchofer Menyhért küzdelmei és tragédiája Rómában (1641-1648): A magyar forráskritikai történetírás megszületése és a Jézus Társaság meghiúsult reformja = D. D., Írástudók küzdelmei: Magyar mûvelõdéstörténeti tanulmányok, Bp., Panoráma, 1987, 155-203 (az idézett kijelentés: i. m., 177); vö. Galla, i. m., 71-88, 187.

[11] Molnár Antal, Katolikus missziók a hódolt Magyarországon (1572-1647), szerkesztés alatt a Balassi Kiadó Humanizmus és Reformáció c. sorozatában – a kéziratot a szerzõ szívességébõl használhattam, amit ezúton köszönök meg; Tóth István György, Pázmány Péter négy ismeretlen levele, A Ráday Gyûjtemény Évkönyve VIII (1997), 169-184; Uõ, A Propaganda megalapítása és Magyarország (1622), Történelmi Szemle, XLII (2000), 1-2, 19-68; Tusor Péter, Az 1639. évi nagyszombati püspökkari konferencia (A magyar klérus és a római Kúria kapcsolatainak válsága és reformja), Századok, 2000, 431-459; Uõ, Jakusith György egri püspök római követjárása 1644-45-ben: A magyar rendek kísérlete a Szentszék bevonására a török és az erdélyi protestantizmus elleni harcba, Hadtörténelmi Közlemények, 2000, 237-265; Uõ, Pázmány állandó római követségének terve (1632-1634) = Pázmány Péter és kora, szerk. Hargittay Emil, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Piliscsaba, 2001 (Pázmány Irodalmi Mûhely: Tanulmányok, 2), 151-175.

[12] Vizkelety András, Példaképalkotás és argumentáció a középkori Szent István prédikációkban = Szent István és kora, szerk. Glatz Ferenc, Kardos József, MTA Történettudományi Intézete, Bp., 1988, 180-184; Török József, Szent István tisztelete a középkori magyarországi liturgiában, Uo., 197-201.

[13] Osvaldus de Lasko, Sermones de sanctis perutiles, Hagenau, 1499; Pelbartus de Themesvar, Sermones Pomerii de sanctis hyemalis et estivales, Hagenau, 1502 (52. sermo).

[14] Laurentius Surius, Vitae sanctorum ex probatis authoribus et Mss codicibus, Coloniae Agrippinae, 1617-16182.

[15] Antonio Bonfini, A magyar történelem tizedei, ford. Kulcsár Péter, Balassi Bp., 1995, 246-248 (Decades II, 1).

[16] Heltai Gáspár, Krónika az magyaroknak dolgairól, s. a. r. Kulcsár Margit, Kulcsár Péter, Helikon, Bp., 1981, 94.

[17] Szekfû Gyula, Szent István a magyar történet századaiban = Emlékkönyv Szent István …, 3. j.-ben id. kiad., III, 32.

[18] Ladányi Sándor, István alakja a protestáns kultúrában = Szent István és kora, id. kiad., 202-214. A téma még további feldolgozásra vár.

[19] Petrus de REWA, De sacrae coronae regni Hungariae ortu, virtute, victoria, fortuna, annos ultra DC. clarissimae, brevis commentarius, Viennae, 1652, 50, 82. (1. kiad.: Augsburg, 1613).

[20] Pázmány Péter, De ecclesiastica libertate circa Veneti interdicti = P. P., Opera omnia, IV, rec. Adalbertus Breznay, Desiderius Bita, Bp., 1899, 789-808. Pázmány politikaelméleti tájékozódásáról bõvebben ld. Hargittay Emil, A politikai elmélet Pázmány Péter tevékenységének hátterében = Pázmány Péter emlékezete: Halálának 350. évfordulóján, szerk. Lukács László, Szabó Ferenc, Roma, 1987, 405-448.

[21] Pázmány Péter, Felelet Magyari István sárvári prédikátornak az ország romlása okairul írt könyvére (1603), s. a. r. Hargittay Emil, Universitas, Bp., 2000, 242. A Magyari-Pázmány vita újabban ismét az irodalomtörténészi és történészi érdeklõdés középpontjába került, mint azt az 1998-i Pázmány-konferencián elhangzott elõadások is bizonyítják: J. Újváry Zsuzsanna, Magyari István nyomában = Pázmány Péter és kora, id. kiad., 189-204; Thimár Attila, "Halhacza mit mond Zent Bernard ti felõletec" – gondolatok Pázmány Feleletérõl, Uo., 205-218; Keisz Ágoston, Magyari és Pázmány vitája, Uo., 219-250.

[22] Hargittay Emil, Varga Ágnes, A hitvitáktól a gyakorlati politikáig (Pázmány Péter politikai pályájának alakulása) = Irodalom és ideológia a 16-17.században, szerk. Varjas Béla, Bp., Akadémiai, 1987 (Memoria Saeculorum Hungariae, 5), 311-335. Újabban: R. Várkonyi Ágnes, Erdély és a törökkérdés Pázmány politikájában = R. V. Á., Europica varietas – Hungarica varietas: Tanulmányok, Bp., Akadémiai, 1994, 37-61.

[23] "… illa Angelica manu fabricata corona S. Stephano Regi a Pontifice missa, ut postea totam Hungariam S. MARIAE testamento legaret". Szenci Molnár Albert, Appendix de idolo Lauretano = Sz. M. A., Secularis Concio Euangelica, azaz jubileus esztendei predicatio, Oppenheim, 1618 (RMNy 1166), idézi Holl Béla, Ferenczffy Lõrinc: Egy magyar könyvkiadó a XVII. században, Bp., Helikon, 1980, 79-83; vö. Vásárhelyi Judit, Eszmei áramlatok és politika Szenci Molnár Albert életmûvében, Bp., Akadémiai, 1985 (Humanizmus és reformáció, 12), 58-62.

[24] Thomas Balasfi, Christiana responsio ad libellum Calvinisticum Alberti Molnar Hungari, paedagogi Oppenhemiensis, Viennae Austriae, 1621 (RMK III, 1321), 14-18.

[25] A 14. századi Corde, voce, mente pura kezdetû szekvenciáról, illetve ennek a Petrovai-énekeskönyvben fennmaradt (Szent Istuan kiraly, Istennek zolgaia kezdetû) magyar fordításáról van szó; közölve: Katolikus egyházi énekek (1608-1650), s. a. r. Holl Béla, Bp., Akadémiai, 1974 (RMKT XVII, 7), 154-155 (a magyar szöveg), 569 (a latin szöveg).

[26] [Szöllõsi Benedek], Cantus catholici, Lõcse, 1651, 147-148 (RMNy 2381). Kiadva: RMKT VII, 7, 355-356. Az ideológiai üzenetrõl ld. Alszeghy Zsolt, Szent István a magyar egyházi költészetben = Emlékkönyv Szent István …, id. kiad., 330; vö. Holl Béla, Szent István tiszteletének hagyománya egyházi énekeinkben = Szent István és kora, id. kiad., 216-217.

[27] A Siralmas könyörgõ levél betûhív kiadása: Péter, i. m., 69-119; az idézetek: 91.

[28] Uo., 115-117.

[29] Tüskés, Knapp, i. m., 585-586.

[30] Vizkelety, i. m., 296.

[31] Molnár Antal, Pázmány Péter és a hódoltsági katolicizmus, kézirat (a kitûnõ összefoglalást a szerzõ bocsátotta rendelkezésemre, amit ezúton köszönök meg neki).

[32] Alapvetõ, monografikus feldolgozás: A magyar királyi kegyúri jog Szent Istvántól Mária Teréziáig, Bp., 1895. A régebbi szakirodalom jó összefoglalása Galla, i. m., 74-83; az újabb eredményekrõl: Molnár, Katolikus missziók… (3. j.-ben i. m.), valamint Tóth István György, Koszovóból vagy Mezopotámiából? Misszióspüspökök a magyarországi török hódoltságban, Történelmi Szemle XLI (1999), 3-4, 279-329; Uõ, Szent Ferenc követõi vagy a szultán katonái? Bosnyák ferencesek a hódoltsági misszióban, Századok, 2000, 747-799.

[33] Az érsek 1622. június 20-i emlékiratát ld: Pázmány Péter Összegyûjtött levelei (Petri Cardinalis Pázmány …epistolae collectae), s. a. r. Hanuy Ferenc, I, Budapest, 1910, 291-295. Vö. Molnár, Pázmány Péter és a hódoltsági …, 31. j.-ben i. m.; Tusor Péter, A pápai diplomácia javaslatai 1639-ben a Szentszék részvételére a magyarországi katolikus restaurációban, A Ráday Gyûjtemény Évkönyve, IX (1999), 21-27; Pázmány és a többiek memorandumainak részletes elemzése: Tóth, A Propaganda…, i. m., 41-49.

[34] Galla, i. m., 35-39, 46-51; Stjepan Antoljak, Hrvatska historiografija do 1918, I, Zagreb, Matica Hrvatska, 1992, 72, 102.

[35] "Et qui hodie supersumus, ab annis triginta, quadraginta, quinquaginta reminiscimur, semper a Regia Majestate Bosnenses episcopos fuisse declaratos, atque etiam a Sede Apostolica eos ipsos confirmatos." "… quod etiamsi causa nulla hujus re assignari possit, immemorabilis tamen aliquot saeculorum consuetudo sat magnam huic rei authoritatem conciliaret". A két Caraffának címzett iratot idézi: Tóth, Pázmány Péter…, i. m., 175-175, 179.

[36] A nuncius már korábban alaposan igyekezett tájékozódni – többek közt a horvát Levakovics segítségével is –, majd 1625-ben terjedelmes emlékiratban összegezte álláspontját: De jure patronatus Regum Hungariae et de reditibus Episcoporum Regni Hungariae anno 1625 (az iratról korábban azt hitték, hogy Levakovics állította össze, Caraffa szerzõségére csak 1926-ban derült fény, vö. Antoljak, i. m., 105).

[37] Balásfi Tamás 1618-ban a király jelöltjével szemben Rómán keresztül szerette volna érvényesíteni saját gyõri püspöki jogait; ebben az ügyben szembekerült magával Pázmánnyal is: Fraknói, i. m., 317-322. A vitát a Congregatio Consistorialis a maga részérõl azzal zárja le, hogy 1626-ban elismeri a magyar király püspökkinevezõ jogát a szûkebben vett Magyar Királyság területére, de a címzetes vagy elenyészett püspökségekre nem; ld. Uo., 325-326.

[38] Ezekrõl legújabban: Tusor Péter, Pázmány állandó római követségének terve (1632-1634) = Pázmány Péter és kora, id. kiad., 151-175.

[39] Pázmányhoz eredetileg az apja életében, 1625-ben magyar királlyá koronázott III. Ferdinánd fordult az István utódjainak apostoli jogait illetõ kérdéssel; az érsek az apának válaszolt. Ebben Fraknói, i. m., 343-344. súlyos bizonyítékot lát arra nézve, hogy Pázmány nem értett egyet a kezdeményezéssel, sõt, már a kérdésfelvetéssel sem. Véleményem szerint feleslegesen apologizál: Pázmányt igenis érdekelte a probléma, 1627-i levelével nemhogy kitért a válasz elõl, hanem egyrészt már azzal is politikai súlyt tulajdonított neki, hogy a fiú helyett az apának válaszolt, másrészt a következõ esztendõkben következetesen tovább építette az itt felvázolt gondolatmenetet – még akkor is, ha Fraknói szándékosan elõbb tárgyalja az 1630-as években keletkezett Pázmány-memorandumokat (i. m., 334-336), nehogy azok (amint a kronológia megkövetelné) a Habsburgok apostoli címet illetõ kezdeményezése és a Szilveszter-bulla közé kerüljenek. Így egyfelõl le tudja írni azt, hogy "az apostoli cím felelvenítésének kérdése attól [ti. 1629, az ifjú király második sikertelen diplomáciai kísérlete után – B. S.] fogva több mint egy évszázadig el volt temetve" (i. m., 348), ami nyilvánvalóan nem igaz, hiszen a Szilveszter-bulla igencsak messzehangzóan elevenítette fel a kérdést). Másfelõl, a bullával kapcsolatban, azt az abszurd állítást teszi, hogy "a Szilveszter-bulla feltûnése és közzététele a XVII. század közepén, a királyi kegyúri jog tárgyában fennforgó vitás kérdésekkel összefüggésben nincs". (Elõzõleg – mintha magát gyõzködné – a biztonság kedvéért kijelenti: "A hamisítás idõpontja, célja és szerzõje homályban marad ezután is.") Vö. i. m., 367.

[40] Pázmány Összegyûjtött…, i. m., II, 565-568. Az idézetek eredetije: "Summum vero Pontificem, praeter confirmationem, nullam in hoc regno jurisdictionem exequi circa beneficia (…) Quia Sanctus Stephanus qui primus Episcopatus, Abbatias, Praeposituras fundavit, non per Apostolicae Sedis praedicationem tantum, sed per institutionem etiam propriam, ad Christianitatem adduxit Hungaros. Et ab ipso Praelaturarum fundationis initio, ex nutu Summi Pontificis, idoneis, quibus voluit, ipse solus contulit Praelaturas. Quod constat partim ex prosa in Festo S. Stephani Regis Ungariae cantari solita, partim ex privilegijs ejusdem Sancti Regis super Ecclesiarum fundationibus emanatis."

[41] Közölve Uo., 589-592; az itt idézett fordítás: Fraknói, i. m., 340.

[42] Ld. Fraknói, i. m., 313-314.

[43] Hargittay, S. Varga, i. m., 319-330.

[44] Kemény János Önéletírása = Kemény János és Bethlen Miklós mûvei, s. a. r. V. Windisch Éva, Bp., 1980 (Magyar Remekírók), 100.

[45] Pázmány "élete végére, ha nem is felismerte, de mégerezte a politika primátusát a vallás felett abban a korban, amikor e tényezõk már egyre inkább szétváltak". Hargittay, S. Varga, i. m., 324.

[46] Tusor, A magyar egyház és a Sacra Rituum Congregatio…, 5. j.-ben i. m., 39.

[47] Pázmány, Összegyûjtött…, i. m., II, 231.

[48] Joannes Tomcus Marnavitius, Regiae sanctitatis Illyricanae foecunditas, Romae, 1631.

[49] Tomkóról az eddig idézetteken kívül alapvetõ: Ivan Kukuljeviæ-Sakcinski, Književnici u hrvatah iz preve polovine XVII. vieka s ove strane Velebita, Zagreb, 1869, 93-116. Az itt közölt szöveg változatlan lenyomata az egy évvel korábban (1868-ban) az Arhiv za poviestnicu jugoslavensku lapjain (Zagreb, IX, 242-265) megjelenteknek.

[50] A fentiekrõl vö. Galla, i. m., 42-46, 71-74, 84-88.

[51] Tomcus Marnavitius, i. m., 201-226.

[52] Példaként Karácsonyi Jánost idézném: "Tomkó János olyan ember volt, a ki czélja elérése végett az eszközökben nem válogatott s a kinek a hazugság, a hamisítás úgyszólván mindennapi kenyere volt." Karácsonyi, Világbolondító…, i. m., 6.

[53] Kukuljeviæ-Sakcinski, Književnici…, 116; Antoljak, 79.

[54] Szörényi László, Paulus Ritter Szent László-életrajza, ItK, 1999, 416-448.

[55] Galla, 34-35.

[56] Ioannes Tomcus Marnavichius, Oratio habita in funere illustrissimi ac reverendissimi viri Fausti Verantii episcopi Chanadiensis celebrato a venerabili capitulo et clero Sicensi concivisuo die vigesima secunda Februarii 1617 , Venetiis, 1617. Modern kiadása (facsimile szöveggel): Ivan Tomko Mrnaviæ, Govor na pogrebu Fausta Vranèiæa, prev. Olga Periæ, Šibenik, 1993.

[57] Joannes Tomcus Marnavitius, Ad Laurentium Magalottum S. R. E. Card. amplissimum de Coronis Ungaricis nota brevis, az 1627-i mû csak kéziratból ismert (ld. Zsák I. Adolf, A római Ottoboni-könyvtár hazai vonatkozásai, Magyar Könyvszemle, 1909, 341-342); Galla, i. m., 55-56. nyomtatványként hivatkozik rá.

[58] Arhiv za poviestnicu…, id. kiad., 245-246; Alessandra Ghidoli Tomei, G. Puglia, il Bastarino: i tre dipinti per la chiesa della nazione croata = Chiesa Sistina 1589-1989, a cura di. Ratko Periæ, I, Roma, Pontificio Collegio Croato di San Girolamo, 1989, 137-139; Slavko Kovaèiæ, Personaggi illustri legati alla Chiesa di San Girolamo, Uo., II, 85.

[59] Pázmány, Összegyûjtött…, i. m., 90-91. (Levele 1630 január 18-án Francesco Barberinihez.)

[60] "Ungarici generis decus, Ungaricae patriae praesidium, Ungaricae Ecclesiae summum Antistitem, Petrum Pazmanum, inter Eminentissimos sacri Senatus Patres, te agente in primis, veneratur Ungaria." I. m., Francisco Cardinali Barberino (sztlan).

[61] Galla, i. m., 20.

[62] Uo., 153. A tábla szövegét közli Tomkó a Regiae sanctitatis…, id. kiad. 226. lapján.

[63] Arhiv za poviestnicu…, id. kiad., 245.

[64] Galla, i. m., 73-74.

[65] U o., 96-100.

[66] Uo., 97.

[67] A zágrábiak vonakodásáról az egységes rítus bevezetésével kapcsolatban Tusor, A magyar egyház és a Sacra Rituum Congregati…, i. m., 37-38. Tomkó és Vinkovics ellentétérõl: Galla, i. m., 127. Egy korabeli pletyka szerint Tomkót egyenesen Vinkovics (akkor már zágrábi püspök) tette el láb alól, méghozzá méreggel: Uo., 204.

[68] Pro sacris ecclesiarum ornamentis et donariis, contra eorum detractores … dissertatio, Romae, 1635, 71-75.

[69] A szövegközlés: Galla, i. m., 207-229; a gyûjtemény elemzõ ismertetése: Uo., 193-199.

[70] "Immemor at patris patriae gens Ungara, nomen / Quo duce ad externos quondam protendit Iberos, / Relliquias oblita ducis, sacrumque parentis / Nescia condigno pignus tumulare sepulchro…" Uo., 212.

[71] Az esetleges alapításról és a vele kapcsolatos kételyekrõl: Györffy, i. m., 303-304.

[72] "Quanti porro meriti apud Deum sanctissimus Rex extiterit et extet omne in aevum, ut complurima alia missa faciam, Zagrabiensis nostra, universo orbi testatur Ecclesia. Cum enim reliqaue omnes Ungarici Regni Ecclesiae, vel Turcicum iugum subierint, vel haeretica labe deformatae fuerint, ex Cathedralibus, unica toto in Regno, nostro sanctissimo Apostolico Regi dicata, et a faeditate Turcica, et a labe Haeretica prorsus immunis, Apostolico throno pura adhaesit perpetuo. Dumque Apostolicis Regibus Ungaricis, reliquae omnes, diversis Regni revolutionibus debitam subtrahunt reverentiam, haec una Apostolico Rege suis successoribus firmissimam arcem Zagrabiensis Ecclesiae tuente, adulterinis nunquam adhaesit amplexibus." Tomcus Marnavitius, Regiae…, i. m., 224-225.

[73] A fordítás: István király emlékezete, szerk. Györffy György, Bp., 1988, 124. Az idézett szöveghelyet – éppen politikailag problematikus volta miatt – III. Ince pápa kiiktatta Hartvik szövegének végleges jóváhagyásakor 1201-ben – a tilalmat azonban nem mindenütt tartották be. (Vö. Karácsonyi, Ki koholta…, i. m., 373-374.) A legátus-kérdéssel és az apostoli jogkörrel kapcsolatos 19. századi viták összegzése: Karácsonyi János, A Hartvik-vita sarkpontjai, Századok, 1894, 1-20, 97-122; Uõ, Hol bõvítették ki a Hartvik-legendát elõször és másodszor?, Uo., 1901, 991-1008; az újabb irodalmat ismerteti, kommentálja, az apostoli felhatalmazást a legendaszerzõ invenciójának tartva Klaniczay Gábor, Szent István legendái a középkorban = Szent István és kora, id. kiad., 195 (34. j.); Hartvik állításainak autenticitásáról Gerics József, Ladányi Erzsébet, A Szentszék és a magyar állam a 11. században = Magyarország és a Szentszék, szerk. Zombori István, Bp., 1996, 16-17.

[74] Tripartitum opus iuris consuetudinarii Regni Hungariae, I, 11, 3; vö. Fraknói, i. m., 12. A kettõs kereszt hagyománya feltehetõen a II. Baszileiosz császártól Istvánnak küldött, kettõs kereszt formájú ereklyetartóba foglalt Szent Kereszt-ereklyére vezethetõ vissza, ld. Györffy, i. m., 305-308.

[75] Bonfini, i. m., 247.

[76] "… Pontifex (…) coronam (…) una cum cruce gemina Regi Hungariae praeferenda transmisit. Crux haec expectandarum adversitatum praeludium et symbolum, nescio temporumne injuria, an hominum potius incuria? amissa desideratur, auctis ejus loco hucusque grassantis calamitatibus, ita ut Ungariam non omnino abs re Angariam quod illam perpetuo angore agi oporteat quidquam alius dixerit." Rewa, i. m., 6; ugyanezt a gondolatot ismétli, megegyezõ szójátékokkal bõvebb munkájában Uõ, De monarchia et sacra corona regni Hungariae centuriae septem (…) quas emendatas et auctas publicabat comes Franciscus de Nadasd, Francofurti, 1659, 149 (cent. VII.).

[77] Melchior Inchofer, Annales ecclesiastici Regni Hungariae, Romae, 1644; a bulla szövege: 256-257; a szöveg különbözõ fázisainak kronológiájáról: Dümmerth, i. m., 162-168.

[78] Francesco Barberini a felyerekje-tartót "ad imitationem Angelicae Apostolicaeque Coronae Ungaricae" készítteti el: Tomcus Marnavitius, Pro sacris…, i. m., 75.

[79] "Ferdinando tertio apostolico Ungariae, Dalmatiae, Croatiae, Slavoniae, Ramae, Serviae, Bulgariae, Lodomeriae, Haliciae etc. Regi Illyrica tellus foecunda SS. regum parens quorum imagines typis expressas Mariae Austriacae Ungariae reginae dicaverat eosdem historica veritate animatas similem prolem principi suo augurando D.D.D.D. Io. Tomco Marnavitio Bosnensi authore". Tomcus Marnavitius, Regiae sanctitatis…, i. m., sztlan.

[80] Fraknói, i. m., 345-348; Galla, i. m., 61-62.

[81] "… eiusmodi felicitas non eo solo nomine est tua, quo tibi fortunatissima sorte, sacrae Apostolicaeque Coronae Regnorum legitima successione, et libera tuorum populorum optione, fraena debentur; sed eo, quo ipsa sanctitatis Illyricanae foecunditas, haereditaria praerogativa, te suam sobolem agnoscit. Te etenim Divorum Ungariae Regum prolem certissimam, uti terrarum orbis fatetur, ita Dalmatiae, Croatiae, Bosnae, Serviae, Thraciae, Macedoniaeque Principum posteritatem legitimam, non ambigit, dum eos omnes connubijs vicissim perpetuis, Ungaricis Regibus iunctos agnoscit." Tomcus Marnavitius, Regiae sanctitatis…, i. m., sztlan.

[82] Karácsonyi, Világbolondító …, i. m., 4; Galla, i. m., 61.

[83] Vö. 39. j.

[84] "Austriam enim, Pannoniae Illyricanae provinciae portionem, nullus est, qui nesciat…" Tomcus Marnavitius, Regiae sanctitatis…, i. m., sztlan (Ferdinando tertio…).

[85] Joannes Tomcus Marnavitius, Vita B. Augustini Zagrabiensis et Lucerini Episcopi, ex Ordine Praedicatorum = Sigismundus Ferrarius, De rebus Ungaricae provinciae Sac. Ordinis Praedicatorum commentarii, Viennae, 1637, 1-44 (Appendix).

[86] Tusor, A magyar egyház és a Sacra rituum Congregatio…, i. m., 40.

[87] Tomcus Marnavitius, Vita B. Augustini…, i. m., 24-32.

[88] Karácsonyi, Világbolondító…, i. m., 7-10.

[89] A beszédet (Oratio S. Augustini Gazzotti. Dicta in Campo Rakos pro Carolo Anno Domini 1310) újra közli Balthazar Adamus Kercselich, Historiarum Cathedralis ecclesiae Zagrabiensis partis primae tomus I, Zagrabiae, s. a., 11-114; már õ is kétségbevonta mindkét szónoklat hitelességét – egyszersmind utalt rá, hogy maga Tomko is az "ut fertur" fordulattal élt bevezetésül (i. m., 104-105). Ugyancsak kétellyel nyilatkozott Carolus Andreas Bel, De Maria Ludovici primi principe filia, Hungariae non rege sed regina commentatio historico-critica, Lipsiae, 1745, 6; a szövegek részletekbe menõ elemzése egy névtelenül (monogrammal) megjelent értekezésben: F. X. S. A., De duobus sermonibus Augustini primum Zagrabiensis, dein Lucerini Episcopi a Joanne Tomco Vitae Beati huius viri insertis quorum ΓHΣΙΟΤΉΤA discussit et examinavit F. X. S. A., Vindobonae, 1764.; ld. még. Galla, i. m., 202-203.

[90] Fraknói, i. m., 355-356.

[91] Az iratot felfedezõje közlésében és fordításában idézem: Tusor, Az 1639. évi nagyszombati…, 11. j.-ben i. m., 440.

[92] A levelet – amely egyúttal bizonyítja azt is, hogy a hamisítás semmiképpen sem történhetett a magyar püspökök tudtával és beleegyezésével – Fraknói közli (i. m., 363). Jakusith a keltezetlen (de 1645-i második római követségébõl küldött) levélben arra buzdítja III. Ferdinándot, hogy tegyen meg mindent Velencében a bulla eredeti példányának megkerítéséért – semmiképpen sem inzisztált volna, ha tudja, hogy az irat hamis.

[93] "Tu et illi (…) possis et valeas, atque illi possint valeantque (…) Ecclesias regni Tui praesentes et futuras, nostra, ac successorum nostrorum vice disponere, atque ordinare." (Inchofer, i. m., 257.) A bulla szövegét a továbbiakban Decsy Sámuel 18. század végi fordításában idézem: A' Magyar Szent Koronának és az ahoz tartozó tárgyaknak historiája, Bécs, 1792, 94-95.

[94] "… quidem haeredes et successores Tui quicunque, posteaquam per optimates legitime electi fuerint…" Decsy, i. m., 93.

[95] "… regnum quoque a munificentia Tua sancto Petro oblatum, sub protectionem S. Romanae Ecclesiae acceptantes, prudentiae Tuae, haeredibus ac legitimis successoribus Tuis habendum, tenendum, regendum, gubernandum, ac possidendum reddimus, et conferimus. Qui quidem haeredes ac successores Tui quicunque, posteaquam per optimates legitime electi fuerint, teneantur similiter nobis, et successoribus nostris per se, vel per legatos, debitam obedientiam ac reverentiam exhibere, seque Sanctae Romanae Ecclesiae, quae subjectos non habet ut servos, sed ut filios suscipit universos, subditos esse ostendere, atque in Catholica fide, Christique Domini ac Salvatoris nostri religione firmiter perseverare, eandemque promovere." Inchofer, i. m., 256; Decsy, i. m., 93.

[96] Vö. Tüskés, Knapp, i. m., 581.

[97] Kopcsányi Márton, A' Boldog Szûz Mária élete, Bécs 1631, 420-421 (RMNy 1489). Kopcsányi szövegében a Mária-kultusz a hitvitával köttetik össze; már a Nyáry Krisztinának szóló ajánlásban jámborul elmélkedni kezd a luteránusok elégetésének üdvös és felettébb hasznos voltáról, majd késõbb visszatér a gondolathoz: "Követték pedig a' régi keresztyén Magyarok fejenként az õ sz. Királyoknak áitatosságát, minek elõtte a' Magyar nemzet meg mételesednék a' minapi dögletes úi vallásoktúl. Azt végezték volna azért a' mi régi jámbor eleink (…) hogy a' Luteranusok minnyájan ki gyomláltassanak az országból, és valahol találtatnának, nem chak az egyházi személyek által hanem a' külsõ állapatban valók általis, szabadon meg fogattatnának, és meg égettetnének. Illyen vallásban volt Magyar ország Sz. Istuan Király után öt száz esztendeig, igy oltalmazták Bódog Aszony tisztességet." (I. m., 414.) A föntebb idézett sorok azonban újdonsággal szolgálnak: bennük ugyanis politikai érvelés alapját adja a Mária mellé egyenrangúként emelt István hagyománya – amint az már Szekfû Gyulának is feltûnt: Hóman Bálint, Szekfû Gyula, Magyar történet, IV, Bp., 1935, 122. Kopcsányi mûvérõl ld. még Tüskés, Knapp, i. m., 586-587.

[98] Györffy, i. m., 152.

[99] " Quamobrem consueta brevitate, aliquot Sanctae Scripturae loca vobis ignota minime, attingam, quibus constans omnium Sanctorum Patrum sensus et consensus, authoritatem Ecclesiasticam, superiorem potestati saeculari in Ecclesia Dei stetisse semper, subscripsit (…) quod tamen ita intellexerim, ut non directe habeat jurisdictionem in illa [sc. in omnia temporalia] sed indirecte…" Tomcus Marnavitius, Vita B. Augustini…, i. m., 28-29.

[100] Tomkó Bellarmino két kátéját fordította horvátra, vö. Galla, i. m., 56-57.

[101] Quentin Skinner, Az ellenreformáció tomista filozófusai = A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe, szerk. Horkay Hörcher Ferenc, Pécs, Tanulmány, 1997, 80.

[102] "… inter omnes Christiani Orbis Reges solus Ungaricus Apostolicus, et Sedis Apostolicae a Latere, ut ajunt, Legatus, singulari praerogativa per Sanctum Stephanum in omnes successores perpetuo transfusa dicatur, et habeatur. (…) Quamdiu Reges Dalmatiae, et Croatiae, per sexcentos ferme annos regnarunt, ab Heraclij Imperatoris temporibus, ad nostrum Sanctissimum Regem Ladizlavum, semper beneficiarij, semper tributarij Sedis Apostolicae fuerunt, sicuti et Bani Bosnenses (…) ut finem huic rei faciam, ipse Sanctissimus Apostolus Ungariae Stephanus, de cujus successione agimus, a Romano Pontifice Sylvestro secundo, Rex declaratus et perpetua legatione Apostolica decoratus…" Tomcus Marnavitius, Vita B. Augustini…, i. m., 27-28.

[103] Karácsonyi, Ki koholta…, i. m., 375. Igaz ugyan, hogy Pázmány is mentegetõdzõ levelet küld VIII. Orbánhoz 1630 elején (Pázmány, Összegyûjtött…, II, i. m., 80-81), amiért a bíborosi eskü formulájából kihagyott egy "apróságot", a pápai bullák megismerésének kötelmét (mivel Bethlen katonái elvitték az érseki könyvtárból a bulláriumot) – de ezt az információt mégis erõltetett lenne összefüggése hozni a késõbb hamisított Szilveszter-bullával…

[104] Decsy, i. m., 134.

[105] "ex ipsius penu, sed stylo per Laurentium Surio mutato hic referemus". Tomcus Marnavitius, Regiae sanctitatis…, i. m., 201; Tomkó a Pro sacrisban is név szerint hivatkozik Hartvikra (i. m., 18).

[106] Levakovicsról összefoglalóan: Antoljak, i. m., I, 101-107.

[107] Kollár korábbi mûvében (Historiae diplomaticae juris patronatus apostolicorum Hungariae regum libri tres, Vindobonae, 1762, I, 9) még a bulla valódiságának állítására hajlott (vö. Szalay László, Kollár Ádám Ferenc mint jogtudós = Sz. L., Válogatott történeti tanulmányok, szerk. Soós István, Bp., Osiris, 2000, 152-153); Krèeliæ-csel történt levélváltásról Kollár maga tudósít: Adamus F. Kollar, De originibus et usu perpetuo potestatis legislatoriae circa sacra apostolicorum regum Ungariae, Vindobonae, 1764, 155-163, ahol közli a késõbb idézendõ Levakovics-levelet is. Ld. még Balthasar Adamus Kercselich, De regnis Dalmatiae, Croatiae, Sclavoniae notitiae praeliminares, Zagrabiae, s. a. , 296 (vö. még 251-253); Decsy, i. m., 137-138; Lánczy, Történelmi-irodalmi…, i. m., 92. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Lánczy nem zárja ki Inchoffer szerzõségének lehetõségét sem; késõbbi, rendkívül zavaros, az idegi felbomlás jegyeit mutató cikkében (Vatikáni anyagok Magyarországnak Szent István király által pápai hûbérül való felajánlásához, Századok, 1901, 905-921) pedig immár kibogozhatatlan, mit is állít – érdemes volna szándékoltan homályos levéltári utalásainak alaposan utánajárni.

[108] A Vinkovics Benedeknek Rómából, 1642. augusztus 10-én írott levelében Levakovics a Barberini-kapcsolat mellett hivatkozik a III. Ferdinánd gyóntatójával tartott szoros kapcsolatára; egyúttal a levél jól dokumentálja a nyelvi öntudatra épülõ nemzeti érzés genezisét: Levakovics ekkor már a pravoszláv vlahok körében végzendõ térítõ munkára gondol, ezért szeretné magát Vinkovics suffreganeusának kineveztetni – ha pedig nem járna sikerrel hazájában, mint írja, " akkor bizonyára másutt is a skizmatikusok üdvösségének szentelem életemet, különösen azokért, akik a mi nyelvünket beszélik". ("… si non in patria, alibi certe etiam vitam proposuerim amittere pro salute Schismaticorum, praesertim qui nostri sunt idiomatis".) Kukuljeviæ-Sakcinski, Književnici…, i. m., 409.

[109] "Gran persuasione anno gli Ungheri, che nessun diritto abbia il Papa al regno loro, essendo convertiti dai suoi Rè. Per generare a loro opinione migliore, ò dato certe lettere del Papa Silvestro, e procurerò, che vengano al pubblico in qualche maniera. Pensava di promulgarle come trovate a Roma ma senza la permissione e saputa di V. S. Illma non mi fidai: come Monsig. Ingoli, al quale indrizzo la copia, tutto ragguaglierà." A keltezetlen, de 1637-38-ra datálható szöveget (1639. február 3-án Vinkovics püspök már az Aldobrandini halála után kinevezett új protektort köszönti levelében, Kukuljeviæ-Sakcinski, Književnici…, i. m., 367) közli Kollar, De originibus…, i. m., 160-160. A levél – Inchoffer késõbb idézésre kerülõ tudósítása mellett – a legfontosabb bizonyíték Levakovics szerzõségére, ezért kulcskérdés az "ho dato certe lettere" kifejezés helyes fordítása. Lánczy Gyula – Fraknói nyomán – amellett érvel, hogy Levakovics a ki tudja honnan feltalált leveleket "átadta" a magyaroknak (Lánczy, Történeti-irodalmi…, i. m., 91), a 'dare' tehát itt – meglehetõsen pongyola módon – a 'consegnare' ('átad') helyett állna. Véleményem szerint azonban ebben a kontextusban helyesebb a 'dare' ige 'bead, megtéveszt' jelentésárnyalatát megközelítõ fordítást keresni – annál is inkább, mert Levakovics végül még évekig nem fogja "átadni" a magyaroknak a kérdéses iratot (vagy iratokat, hiszen a többes szám ismét csak kétértelmû lehet). Bármely furcsa tehát, Decsy Sámuel tendenciózusnak tûnõ fordítása ("Annakokáért, hogy józanabb gondolatokat indíthassak bennek, egy levelet írtam Sylvester pápa neve alatt, és azon igyekezem, hogy azt valami módon közönségessé tehessem közöttök" – Decsy, i. m., 137-138) tûnik helyesebbnek.

[110] Vinkovics Benedeknek, Róma, 1642. április 23: Kukuljeviæ-Sakcinski, Književnici…, i. m., 397-398. A Dialogus de antiquorum Illyricorum lingua cum tractatu de patria S. Hieronymi c. értekezés kéziratának végül nyoma veszettmár ha egyáltalán befejezte Levakovics; vö. Antoljak, i. m., I, 107. Hasonlóan elveszett Levakovics másik, szintén nemzeti tematikájú mûve (Historia universalis de Illyrica natione et eiusdem vera origine), amelyrõl ugyanebben a levelében tudósítja Vinkovicsot.

[111] "Quantum ad historiam ampliandam, non dubito, quin multa in archivis Romanis et praesertim Vaticano reperire possemus, sed nullus quidpiam inde extrahere potuit, nisi pecunia mediante, quae custodibus et iis, qui ad eiusmodi officium deputati sunt, dari solet; quemadmodum etiam P. Inchoffer iam multam impendit pro suis Annalibus farciendis. Ego eiusmodi impensam facere nequeo, proinde etiam supersedere debeo." Kukuljeviæ-Sakcinski, Književnici…, i. m., 397. A hivatkozott mû (Historiola episcopatus et diocesis ecclesiae Zagrabiensis), ellentétben a másik kettõvel, végül elkészült, és fontos történeti forrásmunkának bizonyult: Antoljak, i. m., I, 104-105.

[112] "Quum praeter illa, quae istic collegeram satis confuse, nihil habeo. Neque Domini Canonici quidquam dederunt, aut transmiserunt. Alii omnes ex Hungaria praestantiora quaeque ad P. Inchoffer transmiserunt, qui eadem suis Annalibus inseret. Legentur haec, memoria autem nostra peribit, incuria nostra."Vinkovics Benedeknek, Róma, 1642. augusztus 16: Kukuljeviæ-Sakcinski, Književnici…, i. m., 409.

[113] "inopine, sed peropportune, suggessit Reverendus frater Raphael Levacovicz Croata, ordinis minorum observantium, Sacrae Theologiae Lector, atque in urbe Sacrorum Illyricanae Ecclesiae codicum corrector, haberi apud se literarum Sylvestri Pontifici exemplum. (…) Et ne de fide religio incesseret, tametsi stylus abunde pro se loquatur, authoritatem faciunt, quae idem suo Vir ordine dignus manu addidit". Inchofer, i. m., 255.

[114] "… demum nos, qua diximus occasione, habitas, ne amplius desiderio et errore multorum, ne dicam insigni Ecclesiae damno, in privatis scriniis, adeoque in tenebris delitesceret, hisce annalibus inserere, et publici juris, et lucis esse voluimus; ita etiam optante eo, qui ceu pignus, et depositum argumenti sui De vinea Domini in Illyrico, in nostris lucubrationibus exstare voluit; ut hoc propter, qui has lecturi probaverint, gratiam acceptam eidem referant, unaque meminerint Martini Pannoniorum Divi tutelaris." Uo., 256. Természetesen a hivatkozott De vinea Domini nem Levakovics eredeti mûve, hanem Marnavicsé (Kukuljeviæ-Sakcinski, Književnici…, i. m., 114; Adalbertus Baritius [B. A. Kercselich?], Scriptorum ex Regno Sclavoniae a saeculo XIV. usque ad XVII. inclusive collectio, Varasdini, s. a. [1774], sztlan, egyaránt felsorolják Marnavics munkái között); nem ez az elsõ s nem is az utolsó eset, hogy a ferences atya Tomkó szövegeit sajátjaiként igyekszik forgalmazni: az a gyanúm, hogy a föntebb említett két elveszett értekezés sem más, mint Marnavics egyik munkájának valamiféle – tervbe vett – átdolgozása. Legalábbis a Dialogus, illetve a Historia universalis de Illyrica natione tartalmi leírásai nagyban emlékeztetnek a Tomkó-féle De Illyrico Caesaribusque Illyricis dialogorum libri VII-re: vö. Antoljak, i. m., I, 74. A maga részérõl persze Tomkó is bizonyára felhasználta Verancsics Antal kéziratban maradt Illyrica historiáját, vö. Uo., 71. A feltevéseket természetesen további kutatásoknak kell alátámasztaniuk, hiszen a Tomkó-, illetve a Verancsics-kéziratok ma is feldolgozatlanok.

[115] A másik szóba jövõ gyanúsított az Inchoffernél – Levakovicsra hivatkozva – ugyancsak említett (i. m., 256) Athanasius Georgiceo (Georgiceus, Georgievich, Jurjeviæ) lehetne: rá céloztam, mikor az imént egy esetleges bosnyák akciót említettem a Szilveszter-bulla hátterében. Georgiceóról (1590? – 1640?) igen keveset tudunk, a szakirodalom alig foglalkozik vele, pedig a korszak egyik kulcszereplõje lehetett: II. Ferdinánd diplomatája (a lengyel királynál és az orosz cárnál járt követségben, bizonyára kiváló nyelvismerete miatt – királyi adománylevele szerint "linguarum slavicarum interpres admirabilis" volt) egyúttal a 17. század eleji horvát nyelvû vallásos irodalom fontos úttörõje is. Õ adta közre az elsõ kottákkal ellátott énekeskönyvet, vallásos elmélkedéseket szerzett és – akárcsak Pázmány – lefordította anyanyelvére Kempis Tamás Krisztus követése c. munkáját. (Vö. Kukuljeviæ-Sakcinski, Književnici…, i. m., 49-54; Margalits Ede, Horvát történeti repertórium, I, Bp., 1900, 102; Enciklopedija Jugoslavije, 3, Zagreb, 1958, 453.) Georgiceo 1626-ban II. Ferdinánd megbízásából bejárta Boszniát, tájékozódott a terület esetleges visszafoglalásától várható gazdasági hasznokról (ásványkincsekrõl, kereskedelmi útvonalak nyitásának lehetõségeirõl), de az utazásról készített jelentésében a terület egyházi viszonyairól is beszámolt, továbbítva az uralkodónak a bosnyák ferencesek azon óhaját, hogy közülük nevezzen ki püspököt – ebbõl politikai hasznot is húzhatna, hiszen, "sempre vivrebbe in quelle parti un affetto et una divotione verso la M. Ces. et il Regno d' Ungheria". (A jelentés kiadva: Athanasio Georgiceo, Relatione data all' Imperatore del viaggio fatto in Bosna l' anno 1626 = M. N. Batiniæ, Njekoliko priloga k bosanskoj crkvenoj poviesti, Starine 17 (1885), 116-149.) Georgiceo szerzõségét a Szilveszter-bulla esetében ugyanakkor erõsen valószínûtlenné teszi az a körülmény, hogy semmiféle kapcsolata, ismeretsége nem mutatható ki a Barberiniek irányába – az uralkodói alárendeltség pedig önmagában nem indokolhatná a fentiekben ismertetett különös "hûbéri" viszony tételezését a Szentszék és a Magyar Királyság között. Mindazonáltal ez az irány is tovább vizsgálható, és vizsgálandó is, hiszen Levakovics személyesen ismerte Georgiceót, s nyilván nem véletlenül hivatkozik rá, mint a bulla közvetítõjére.

[116] Levakovics hátrahagyott egy igencsak rejtélyes értekezést, De Hungarorum origine, imperio et privilegiis ecclesiasticis, quoad fundationem et nominationem episcopatuum illius címmel, amelyben már a Szilveszter-bulla ismeretében vitatja annak állításait: ha Baronius nem közölte, nem is létezett, valamint ha István kapott is jogot az általa alapított püspökségek püspökeinek kinevezésére, az a jog nem szállhatott át az utódokra is. Látszólag tehát ez az irat cáfolná Levakovics szerzõségének feltételezését – csakhogy az irat elveszett vagy egyelõre lappang, mindössze egy korabeli kivonatból ismeri a kutatás. Annyi azonban így is kiderül, hogy Levakovics már ohridai érsek korában készítette, hiszen a címlapon szerepel ez az új titulusa ("Rafaelis Levakovitii Archiepiscopi Achridensis dissertatio"), amelyet 1646-ban nyert el, Rómában (vö. Kukuljeviæ-Sakcinski, Književnici…, i. m., 156; Antoljak, i. m., i, 103). Ehhez azonban éppen azt volt tanácsos bizonyítania, hogy a Macedóniában fekvõ egyházmegye javadalmainak megszerzéséhez nem volt szükséges a magyar királyi kinevezés; azaz Levakovics ekkor már nyíltan is azon az oldalon állt, ahol éppenséggel a püspökkinevezés Rómához (és kizárólag Rómához) kötöttségét volt célszerû igazolni, s érthetõ, hogy saját korábbi (akkor még a szendrõi püspökség megszerzésének reményében hangoztatott) téziseit is megtagadta. (Az iratról ld. Margalits, i. m., I, 120; Kukuljeviæ-Sakcinski, Književnici…, i. m., 160.)

[117] Az eddigiekrõl alapos elemzés: Tusor, Jakusith…, 11. j.-ben i. m., különösen 252; vö. még a 92. j-ben írottakkal.

[118] "A hazai igények történeti alapjainak igazolására Jakusith 1639-es római útja során megbízást ad Inchoffer Menyhért jezsuitának az Annales megírására…" Tusor, Az 1639. évi nagyszombati…, i. m., 460.

[119] Vö. Dümmerth, i. m., 165-175.

[120] "Porro non vacat admiratione, Hungaros, a tam vetusta migratione incorruptam in tot gentibus servasse linguam, nec ulla nationum affusione, aut quovis commercio, vel minimum demutasse; ut si quid gloriae huic insit constantiae, commune cum aliis populis esse nequeat. (…) Ut proinde nimirum halucinari videatur Volaterranus, dum Hungaros habitu et dialecto Illyricisare velit, non secus atque consanguineos eorum Bohemos, et Polonos." Inchofer, i. m., 11.

[121] "… tamen privilegium non eatenus in successores transijt, nec rite a quibusdam usurpatum est, ut praeterea Episcopos etiam Regis iudicio et sententiae submissos cogitarent". Uo., 261.

[122] "Nunquam enim bene cessisse Regnis Ecclesiastica jura, quovis etiam pio praetextu vendicantibus, nedum ambitione usurpantibus, experientia seculorum, non uno exemplo docuit; ut ea de causa plura cecidisse Regna, Principumque excisas generationes, quam hostium gladijs, recensere in promptu sit. Et frustra malorum, quibuscum populi frequenter conflictantur, rationem aliunde, quam ex hoc fonte ducimus; ex quo pene quotidianae calamitates manant, ut Christianus Achior noster dilucide ob oculos ponit, sed et Concilij Gallicani Patres luculenter attestantur." Uo., 262.

[123] Bitskay István legutóbb meggyõzõen mutatta ki a konfesszionalizmustól a felekezetek feletti nemzeti egység ideájáig ívelõ gondolatok csíraszerû jelenlétét Pázmány Péter életmûvében, majd kiteljesedésüket Zrínyinél és Zrínyi szellemi örököseinél: Bitskey István, Virtus és religió (Tanulmányok a régi magyar irodalmi mûveltségrõl), Miskolc, Felsõmagyarország, 1999, 194-205. Véleményem szerint azonban ez a konstrukció inkább az értelmiségi elit erõfeszítéseit jellemzi mind a 17., mind a 18. században. (S késõbb is.) A zömre nézve jellemzõbbnek érzem a felekezeti megoszlás szerint "a magyar irodalomban megjelenõ hagyományrendszerek fokozatos elkülönülését a 16-17. században" – Tüskés, Knapp, i. m., 601. (S késõbb is.) A két ellenirányú mozgás, az elválás és közeledés/közelítés – az említett toposzok kiüresedése ellenére – ma is megfigyelhetõ. Az elkülönülés folyamatáról példaszerû leírást ad – a prédikáció és az iskoladráma mûfajainak történeti hosszmetszetében vizsgálva a Patrona Hungariae-toposz alakulását – Tüskés, Knapp, i. m., 594-600. István alakjáról az iskoladrámában újabban: Varga Imre, Pintér Márta Zsuzsanna, Történelem a színpadon: Magyar történelmi tárgyú iskoladrámák a 17-18. században, Bp., Argumentum, 2000 (Irodalomtörténeti Füzetek, 147), 58-70. A hun és honfoglalási tematika kapcsolódásáról az István-hagyományhoz a jezsuita epikában: Szörényi László, Hunok és jezsuiták: Fejezetek a magyarországi latin hõsepika történetébõl, Bp., AmfipressZ, 1993, 54-64.

[124] Tüskés, Knapp, i. m., 589.